Tartós rosszkedvem lényegét az alábbi idézet fejezi ki: ,,A fizika egyre bonyolultabbá válik, egyre nehezebb megtanulni. Egyetlen fizikus számára immár elérhetetlen a fizika egészének tudása. Ez a bonyolultság veszélyeztetheti a természettudomány jövőjét. Ha elveszítjük az áttekintőképességünket, akkor az iránta való érdeklődésünk is odaveszhet. Ha pedig az ifjú tehetségek többé már nem tanulnak természettudományt, akkor lezárul a fizika fejlődése.”
A Marx György és Wigner Jenő 1995-ös közös publikációjában 4 megfogalmazott, e szerzőktől különösképp meglepően pesz- szimista távlat egyre valószerűbbnek hat. Hozzánk is elért a fizika – szélesebben: a természettel foglalkozó alaptudományok – népszerűtlenségének, a középiskolai fizika-, kémia-, matematikatanárok elöregedésének hulláma. Terjed az a nézet, amely az emberiség birtokában lévő ismereteket több mint elegendőnek minősíti. Értékesnek, finanszírozandónak csak az ember mindennapos jobblétének – a fejlett országokban kifejezetten a kényelmének – szempontjából hasznos fejlesztéseket ismeri el, a kutatásra és az oktatásra fordított minden fillért tőkeszerű befektetésnek tekint, és annak megtérülését állítja legfőbb minőségi követelményül az oktatók és az oktatási intézményrendszer elé. A természeti jelenségek újabb és újabb rétegeinek feltárása és összefüggéseinek alkalmazása helyett a kész modulokból látványosan, ám rutinszerűen összerakott ,,hasznos” (de főleg hasznot hozó) eszközök kötik le a fejlesztők erőfeszítéseinek növekvő hányadát.
A nagyközönség mindeközben – a felvilágosodás hozta két évszázados kegyelmi állapot múltán – újra ,,varázslókként” tekint mindazokra, akik megalkotják, illetve működtetik a hétköznapi szemlélettel alig felfogható elven működő orvosi diagnosztikai eszközöket, a mikrovilág törvényszerűségeit kihasználó anyagtudományi vívmányokra épülő nagysebességű informatikai hálózatokat, vagy kvantumkémiai számításokkal szélesítik a gyógyszerkémiai fejlesztés útjait. Az emberek szívesen hallgatnak ezekről a fejleményekről optimizmusukat növelő prezentációkat, olvasnak szemléletes, sok illusztrációval díszített kiadványokat, mert reménysugarakat látnak bennük a mindenek felett álló értékké vált egyéni élet meghosszabbítására. Ám eleve reménytelennek tartják, néha komoly ,,öntudattal” hangjukban utasítják el a pontosabb megértés felkínált lehetőségét.
Tudományterületeim, a részecskefizika és a kozmológia gyakran kerülnek a különféle médiumok figyelmének középpontjába. Nagyszerű ismeretterjesztő munkák sora jelenik meg, és a magyarra lefordított műveket a legjobbak közül válogatják. Leon Lederman, Steven Weinberg, Martin Rees már-már szépírói kvalitású műveihez szerényen, ám folyamatosan csatlakoznak a Természet Világa , az Élet és Tudomány írásai, valamint a televíziók jobb híradásai. Az ezek nyomán hozzám érkező levelek, elektronikus üzenetek megfogalmazói azonban kivétel nélkül mind mintha elfelejtenék, hogy már nem Leonardo vagy Verne Gyula korát éljük. Nem a művész által megálmodott jelenségek válnak észlelhetővé, nem az általuk csudálatos hatékonyságúnak megálmodott eszközöket valósítják meg. A szépírók, a társadalmi utópiák szerzői ma másod-, harmadkézből vett ideákat védenek vagy támadnak. Az érdeklődő közvetlen információkat csak a legszigorúbb tudományos mércével is elsőrangú eredményeket elért tudósoktól kaphat, akik nagy fáradsággal igyekeznek lefordítani munkásságuk gyümölcsét a mindennapok nyelvére. Mindenek fölött az a céljuk, hogy elnyerjék a társadalom bizalmát.
A modern tudományt népszerűsítő igazán nagyszerű munkák a hazai könyvesboltok polcain rendszeresen az ezoterikus, áltudományos munkák mellett vagy egyenesen azokkal összekeverve láthatók. A televíziós és rádiós magazinműsorok a nézőszám szent mérőszámának növelésétől vezérelve, gyakran a kétértelműség határát is átlépve keverik a két műfajt (például hosszas tartalmi részletekkel álcázott ,,kérdést” tesznek fel egy asztronómusnak az asztrológiáról, majd az első mondat után elvágják a választ). Ha a közönség csak ezt a szintet látja, hajlamos elfogadni azt a fel-feltámadó ,,tudásszociológiai” vélekedést, hogy a világegyetem történetéről szóló tudományos nézetek rendszere csak egy a lehetséges elképzeléssorok közül, amelyet valamiféle összeesküvésszerű megegyezéssel kényszerítenek rá a ,,felkent” kutatók a közvéleményre. Az állampolgár önálló választási szabadsága védelmében azt igénylik, hogy a tudományos közmegegyezés álláspontja mellé egyenrangúan odatehetők legyenek a lelkes olvasó saját, az elemi matematikai eszközök helyes használatának is fittyet hányó ,,elemzései”, víziói. Különösen, ha ezek jobban fogynak, mint a ,,körülményes tudományos magyarázkodások”.
Egy évtizede erősödik bennem az érzés, hogy a népszerűsítésnek (amelyet lassan három évtizede rendszeresen gyakorlok) csak akkor van értelme, ha az érdeklődő olvasói levelekre válaszként a pontos, a nagy összefüggéseket teljes, az amatőr próbálkozók ,,műveinek” látóhatárát messze meghaladó koherenciában bemutató munkákra is utalhatok. Nem a legújabb eredményeket a szakmabeliek számára taglaló összefoglalások, nem a több ezer oldalas kézikönyvként használható monográfiák mutathatnak utat a tehetséges, a további bátorításra érdemes érdeklődést mutató fiatalok (és idősebbek) számára. A XX. század második felében a részecskefizika, majd a század utolsó évtizedétől a kozmológia ismeretanyaga nagymértékben egységesült (mindkét terület megalkotta a maga Standard Modelljét), ami kínálja magát néhány száz oldalas, haladó szintű, összefoglaló tankönyvek megírására. Áttekinthető, megtanulható és további alkalmazásra nyitott gondolatmenetek, matematikai eljárások bemutatásával remélhető, hogy a legfogékonyabbak érdeklődése túllendíthető a látványos, trükkös illusztrációk, a hatásos, de továbbépítésre alkalmatlan hasonlatok élvezetén.
Ezért vállalkoztam a Polónyi Jánossal írt részecskefizikai bevezető tankönyv 5 után Frei Zsolttal a modern kozmológia első magyar nyelvű tankönyvének 6 megírására. Elsősorban azért írtuk magyarul, hogy megfeleljünk annak a mottónak, amelyet a könyv írásakor egyre ismételgettünk: ,,amit az univerzum egészének fizikájáról minden fizikusnak (fizikatanárnak, csillagásznak) tudnia illik”. Ezért a könyv több rétegű; első száz oldalát középiskolai tanárok, érdeklődő egyetemi hallgatók, gyakorló (más területen dolgozó) szakemberek önművelésként is elsajátíthatják. Csak ezt követik azok a fejezetek, amelyek szándékunk szerint a kutatások 2005. évi frontvonala közelébe viszik az erre vállalkozót.
Nem túl derűs időket élünk. A hasznosságot szajkózó, populistának ható tudománypolitikai jelszavak nyomásának növekedése és a nagyközönségtől elválasztó szakadék szélesedése a drágaság, az öncélú haszontalanság és az érthetetlen elvontság jelzőit aggatják az alapvető természeti jelenségek kutatóira. Ennek a fiatalabb kollégáim életpályáját meghatározó negatív következményei egyre jobban kitapinthatóak. Mintha az európai ember kezdené elveszíteni kíváncsiságát. Ez különösen feltűnő a Kínából, Japánból, Szingapúrból, Dél-Koreából érkező híradások tükrében, amelyeket immár ott dolgozó egykori tanítványainktól is kapunk.
Rádöbbentem, hogy nem elég angol nyelvű szakcikkek sorát írni, hanem magyarul is vállalnunk kell a tudomány kimagasló teljesítményeinek minél pontosabb megismertetését. A saját közönségünket, majdani munkatársainkat és az értő közvéleményt neveljük népszerűsítő cikkeinkkel, előadásainkkal, de még inkább az igényes tanárok, az alkotómunkára felkészíthető diákok számára készült, a mélyebb összefüggéseket is láttató, a kutatás módszerének elsajátítását is lehetővé tevő szövegekkel is. Szüntelenül törekednünk kell mindazok megnyerésére, akiken múlik, hogy a magyarság ne veszítse el a természetről szóló alaptudományok művelése iránti, mindnyájunk számára mindmostanáig világszerte megbecsülést hozó, szép képességét. Írásaimmal, így két kedvenc témámról írott tankönyvemmel ehhez az erőfeszítéshez adtam a tőlem telhetően legérdekesebbnek, legvonzóbbnak remélt hozzájárulást. 7