A természetről szerzett tudásunkat a csiszolt gyémánt szépségével vetekedő természettörvényekben foglaljuk össze. Egy-egy tömör szimbólumokkal kifejezett, Newton, Maxwell vagy Einstein nevéhez kapcsolt természettörvény teljesítőképességét a hozzájuk vezető résztörvényeknek és az azokból kibontható következtetéseknek a mikrovilágtól az extragalaktikus tartományokig terjedő, univerzális érvényessége igazolja. E komplex eszköztár részletekbe menő elsajátítása az alapja a kutató fizikus és kémikus, a tervező mérnök, sőt a fizikai eszközökkel diagnózist állító orvos sikerességének is.
A társadalom szélesebb rétegei nem a szakmai résztudások közös gyökerét értékelik, sokkal inkább az emberi létnek a világ egészébe való harmonikus beillesztésében fogadják el vagy éppen kérdőjelezik meg a tudomány szerepét. Az emberközéppontú világfelfogások (minden vallás alapvetően idetartozik) örök értékeihez képest a tudományos világkép alakulásának viharos fejlődési üteme és annak tendenciái sokakat elbizonytalanítanak. Az a felismerés, hogy a Világegyetem bármely pontjából nézve ugyanazt az arcát mutatja, vagy az a megállapítás, amely szerint a mikrovilág törvényei megnyilvánulásaiban a mindennapok tapasztalatából leszűrt ok-okozati felfogás sérül, a kívülállót elidegeníti a tudománytól. Mintha a Világegyetem felfoghatatlanul nagy és a szubatomi világ érzékelhetetlenül kicsiny objektumainak az ember létezésére érzéketlen világa az emberi lét értelmét vonná kétségbe. Nem mindenki osztozik a kutatóknak abban a meggyőződésében, hogy tudásunk szüntelen kiterjesztése a legnagyobb és a legkisebb méretek ismert tartományán túlra – Saint-Exupéryt idéző kifejezéssel – valójában az Univerzum emberhez szelídítésének, humanizálásának folyamata.
Azokat a tudományos alapokra épített emberi léptékű eszközöket, amelyeket valaha is emberellenes módon használtak, a közvélemény szorosan vett alkalmazási körüktől elszakítva, általános tudománykritikai szimbólumokká stilizálta.
A tudományos igazságok bizalommal társuló befogadására akkor van esélyünk a nagyközönségnél, ha új, nagy hatású, pozitív töltetű metaforákat tudunk hozzákapcsolni a tudomány előrehaladásához. Érdemes felfigyelni a Naprendszeren kívüli, Föld típusú bolygók kutatása iránti pozitív érdeklődésre, amely megalapozza a sokkal szélesebb spektrumú asztrofizikai kutatások társadalmi elfogadását.
Aktualitása miatt is érdemes pozitív példaként felidézni Tom Kibble-nek, az Imperial College professzorának a munkásságát, aki (társaival, Carl Richard Hagennel és Gerald Guralnikkal) néhány hónappal Peter Higgs után publikált munkájában bizonyító erejű előrelépést tett az elemi részecskék tömegének eredetét értelmező, 2013-ban Nobel-díjat érő felismeréssel kapcsolatban. Ennek a felfedezésnek a következményeit igen bonyolult technikai eljárásokkal, több további Nobel-díjjal jutalmazott alkotásban dolgozták ki, majd a segítségükkel előre jelzett jelenségeket óriási kísérleti apparátussal ellenőrizték. Mindennek a sok évtizedes erőfeszítésnek a részleteit a nagyközönség nem értékeli, legfeljebb az LHC mindent eldöntő kísérleti berendezésének tízmilliárd dolláros költsége hallatán szisszen fel.
Kibble professzor sem mutatott érdeklődést a gyorsítós részecskefizikai kísérleteket értelmező bonyolult részletek kidolgozása iránt. Kivételes invenciójával az Univerzum fejlődéstörténetében is rátalált a Brout–Englert–Higgs-, röviden BEH-mechanizmus helyére. Felismerte, hogy az Univerzum történetében az egymással oksági kapcsolatban nem lévő kozmikus tartományokban egymástól függetlenül végbement BEH-hatás e tartományok találkozási határán egzotikus tulajdonságokkal, például mágneses töltéssel rendelkező objektumok létrejöttére kellett vezessen. A mikrovilág és a kozmológia jelenségeinek összekapcsolása egyszerre keltett a tudományos körökön messze túlterjedő érdeklődést, és indított el a szakmában egy teljesen új alkotó irányzatot. A mágneses töltések előfordulási gyakoriságára vonatkozó, sok évtizedes hiábavaló keresés negatív tapasztalata és Kibble megfontolásainak parancsoló világossága között feszülő ellentmondás egyik ösztönzője lett az Univerzum ősrobbanás utáni úgynevezett inflációs fejlődési szakasza feltételezésének. Részletesen kidolgozott következményei adják a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás eredetéről és az első galaxisok kialakulásáról rohamosan növekvő ismeretanyag értelmezési keretét. Kibble asztrofizikai jóslatai elegáns matematikán alapulnak, de a nagyközönség számára is érzékletesen szemléltethetők.
Feltételezem, hogy Kibble professzor 1976-os dolgozatára vezető gondolatait egy akkor friss, nagy visszhangú, ám később visszavont bejelentés ösztönözhette, amely mágneses töltésű részecskét vélt észlelni a kozmikus részecskezápor nagy energiájú (kemény) komponensében. Erre a feltevésre egy 1975-höz kötődő személyes emlék vezet, amikor a Természet Világa akkor frissen munkába lépett szerkesztője (ma főszerkesztője) épp a mágneses monopólus vélt észleléséről szóló közleményt nyomta a kezembe, és kérte, írjak róla ismertetést. Első tudománynépszerűsítő cikkem megírása vezetett el a mágneses töltés elméletéről és megfigyelésének próbálkozásairól szóló addigi szakirodalom áttanulmányozásához, amely ismereteimet aztán 1975–77-ben, a kvarkok megfigyelhetetlenségének egyik elméleti modellje vizsgálata során kutatóként is hasznosítani tudtam. A hatásos tudományos munkához nem árt egy kis egzotikum, szokatlanság, amivel azonban nem szabad visszaélni.
A tudomány törvényeinek a nagyközönségre gyakorolt hatóereje megsokszorozódik, ha filozófusok, írók és más művészek az általános emberi sors megvilágítására adekvát hasonlatként használják azokat. Mindig nagy örömet érzek, ha egy-egy író eszköztárában felfedezem a tudományos igazságok valamelyikének tükröződését. Példaként nem a fizika legújabb fejleményeiből idézek, hanem a XIX. század közepéről. A tudományos fogalmat használó hasonlatnak a legnemesebb emberi érzések kifejezésére való alkalmasságát Lev Tolsztoj is bizonyította, amikor Pierre Bezuhov a borogyinói ütközet előestéjén a következő gondolattal ébred rá a harcra készülő katonák között ténferegve érzékelt, ám a hétköznapokban soha nem tapasztalt hangulat magyarázatára: [Pierre] ,,felfedezte a hazafiasságnak azt a lappangó (latens) hőjét – ahogy a fizikában mondják –, amely ott volt mindenkiben, akit csak látott; ez megvilágította előtte, hogy miért olyan nyugodtan, szinte könnyelműen készülnek a halálra”. 2
Ezzel az egyetlen mondattal a kor fontos fizikai irányzatát, a termodinamikát bizonyára ismerő egykori tüzértiszt felülmúlhatatlanul állította párhuzamba az elsőrendű fázisátalakulásban, a két fázis belső energiáinak különbségéből az átalakulás hőmérsékletén felszabaduló hőmennyiséget és a hétköznapokban észlelhetetlen (nem a kokárdás melldöngetőkről beszélek), ám válsághelyzetben egyszerre egy közösség minden tagját magával ragadó patriotizmust.
Mindnyájunk álma, hogy tudásunkat hatásosan, a társadalmat pozitív cselekvésre ösztönözve adjuk tovább.