Cikkem első része a nemzetközileg kiválóan teljesítő természettudományi kutatások lehetőségeinek javítására az elmúlt három évtizedben, hazánkban tett erőfeszítések sorsára tekint vissza. A második rész a 2005–2009 közötti európai változások közül azokat emeli ki, amelyek a kutatási-fejlesztési kiválóság értelmezésében és támogatásában a sikertelen lisszaboni stratégia után bekövetkezett szemléleti fordulatot tükrözik. Értékelem a dinamizáló tendenciákhoz való csatlakozásra 2009-ben történt, de aztán folytatás nélkül maradt hazai kísérletet. Egy kapcsolódó betét-ismertetőben bemutatom a német nyelvterületen legelfogadottabb egyetemi szakértékelési eljárást.
A kezdő dátumot az OTKA 84 létrejöttének dátuma elég természetesen adja. Az egyéni kutatói kiválóság kartársi bírálati (peer-review) rendszerben való elismertetésének hazai kezdete az én generációm számára a bürokratikusan centralizált tudományirányítási rend leváltása kezdetének a szimbóluma. (Ezt később gyakran kellett kemény szavakkal elmagyarázni az OTKA önállóságát felszámolni próbáló politikusoknak.) 85 Ebben az évtizedben úgy érezhettük, hogy az intézmények átalakításának, az újak létrehozásának lépései a magyar társadalom egészének átalakítására is mintát adtak, elsősorban azzal, hogy kifejezetten szolgálták az egyéni kutatási kiválóság érvényre juttatását.
A záró dátum választása szubjektívebb. A választott záró év sajátos módon az egyéni kutatási-oktatási kiválóságot deklaráltan mérni és támogatni kívánó felsőoktatási átalakítás nagyszabású kísérletének kezdő éve volt. Mégis ezt az évet választom a felívelő korszak záró évének, mert ezzel kezdődően a kiváló alkotói teljesítmény fel- és elismerésének minden próbálkozását végig kísérte/kíséri az ideiglenességből fakadó bizonytalanság, sőt az azonnali visszafordításának jelszavával kampányoló politikai ellenvélemény. Ennek következménye a magyar felsőoktatásban folyó természettudományi kutatások intenzitásának és színvonalának a tanulmány megírásakor tapasztalható (2009-es) stagnálása, ami az emberi szubjektív érzetekben szükségszerűen visszaesésként jelenik meg. 86
Melyek voltak tehát a dinamikus évtized főbb jellemzői?
A természettudományi karokon ebben az évtizedben a hallgatók átáramlása volt a jellemző az úgynevezett ,,tanári” szakokról a szélesebb karrierlehetőséggel kecsegtető ,,kutatói” szakokra. Viszonylag kevés új szak jelent meg (legnépszerűbb a környezettudományi képzés). A családi és az iskolai pályairányításnak a korábbi korszak értékválasztásain csak lassan változtatni képes tehetetlensége okán még alig volt érzékelhető a természettudományi szakok iránti érdeklődés csökkenése. Kutatói pályára alkalmas, motivált hallgatói csoportokkal dolgozhattunk, és a munkaidőnk oktatás és kutatás közötti megoszlásában még elenyésző részt jelentettek a hallgatók felkészültségbeli hiányosságait pótolni igyekvő rutinfeladatok.
A BSc-MSc rendszerre való áttérésig (tehát körülbelül másfél évtizedig) működő oktatási programok kialakításában tudományterületenként változó, de mindig a korabeli európai–észak-amerikai legjobb példákat követni igyekvő jelentős erőfeszítések történtek. Az egyetemi felelős autonómia és a felsőoktatás igazgatásának párbeszédében az előbbié volt a kezdeményező szerep. A nagy ívű programok megvalósításához a FEFA (Felzárkózás az Európai Felsőoktatáshoz Alapprogram) világbanki támogatásával élve kezdhettünk hozzá. Jelentős, kutatási értékkel is bíró műszerbeszerzések történtek, amelyekre a következő évtizedben már nem volt lehetőség. Az oktatásiprogram-váltásban a modern kutatási eredmények közvetítése fokozott hangsúlyt kapott. Nagy érdeklődést váltottak ki a hazai felsőoktatásban korábban nem létező laborfejlesztési és tankönyvírási pályázatok. A jelenlegi európai uniós projektekben megszokott nagyságrendekhez képest nevetségesen szerény költségvetést a fejlesztőcsoportok közvetlen (a kari, egyetemi ,,adminisztrációs vízfejtől” nem agyonnyomott) aktivitása kiemelkedő hatékonysággal hasznosította.
Angolszász–francia példát követett a természettudományi orientációjú szakkollégiumok alapításának hulláma, amelyek a tömegképzés súlyának növekedésével az intenzív és motivált tanulmányi munka fő terepei lettek.
Történelmi jelentőségű fejleménynek bizonyult a PhD-képzés beindítása. A kutatói pályát a hallgatók számára már egyetemi éveik alatt közvetlen vonzerővel megjelenítő új intézmény jött létre. A témavezetés ,,kényszere” az oktatók kutatói eredményességét nagyban fokozta. A korábbi tudományos kutatói pályaívnél összehasonlíthatatlanul meredekebb felfutású pályakezdésre nyílt mód. A fizikát-matematikát jellemző, az MTA berkeiben gyakran emlegetett ,,fiatal” (34-37 éves) kandidátusok helyére 28-29 éves, a PhD-fokozattal nemzetközi kutatói pályára felkészített igazi fiatalok léptek. A nemzetközi kutatás világába huszonévesen beletanulva, ez a generáció tevékenysége természetes részeként vállalta a kutatási forrásokért folytatott versenyt, a legalább három évtizeden át folyamatosan végzett intenzív kutatómunkát.
A FEFA és a PhD-iskolákhoz kapcsolódó nemzetközi vonatkozások mellett a hallgatói/tanári mobilitást elősegítő TEMPUS-akció említhető első helyen. Az egyéni meghívással/pályázással elnyerhető külföldi állások politikai-bürokratikus korlátainak (azaz a ,,disszidens” minősítésnek) megszűnése után számos, korábban külföldre települt kolléga rendszeres itthoni működésével is erősítette az egyetemi tanszékek nemzetközi kapcsolatait. A nyitottság ,,ellentételezéseként” az eláramlás is része lett a tanszékek/intézetek mindennapjainak. Az elszerződő ígéretes tehetségek egyre hosszabb listája 2009-re a fiatal kiválóságoknak az egyetemeink által biztosított lehetőségek szinte teljes hiányát tanúsító dokumentumává nőtt. Az eláramlás és hazatérés eredőjének előjelén egyetlen kis ország sem tud változtatni. Az általános tendenciában a friss, nyilvánosan meghirdetett egyetemi vezető oktatói/kutatói álláshelyek teljes hiánya jelenti a hungarikumot.
A hallgatói összlétszám növekedése okán a felsőoktatási intézmények társadalmi elfogadottsága, tekintélye erős volt ebben az évtizedben. Az 1993-as felsőoktatási törvény a szakmai tevékenység teljes autonómiáját ismerte el. A politikai befolyásolás rendszerének lebontása a kiváló kutatói teljesítményt felvonultatók gyors professzori kinevezésének lehetőségét hozta. Kiáltóan ellentétes tendenciát mutatott a rendszerváltás időszakában az alkalmazott kutatási hálózat teljes leépülése, továbbá a bizonytalanság az MTA-hálózat jövője körül. Vonzóvá vált a felsőoktatási pálya a kutatói hálózat más szegmenseiben dolgozó vezető szakemberek előtt. Örvendetes példát kínált minderre az ország összes, alapkutatásban aktív egyetemi fizikai intézete. Ebben az időszakban az MTA-intézetekből érkezett új vezetők modernizálták a Budapesti Műszaki Egyetem Fizikai Intézetét, mások meghatározó vezetőként csatlakoztak az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Kossuth Lajos Tudományegyetem Fizikai Tanszékcsoportjaihoz. A kutatóintézeti és társegyetemi kirajzás nélkül a Janus Pannonius Tudományegyetem fizikai tanszékeinek egyetemi színvonalra emelkedése sem valósult volna meg.
A tömegképzés ésszerű elvek szerinti normatív finanszírozási rendszerében eredetileg (szerényen) jelen volt az intézményi kutatási kiválóságot díjazó elem is. Ehhez járult egy elég jelentős keret a személyi teljesítményt elismerő időszakos többletjavadalmazásra (Széchenyi Professzori Ösztöndíj), továbbá a kutatások és a tankönyvírás már említett pályázatos támogatására. A szakirányú tartalmi munkára felkészületlen igazgatási apparátus azonban sikerrel használta ki a differenciált finanszírozás kísérletével megbontott koherenciájú felsőoktatási intézményrendszer belső feszültségeit, ,,egyszerűsítő” javaslataival a finanszírozásból a kiválósági szempontot egyre inkább kiküszöbölte. A belső koherencia megbontását sajnálatosan meggyorsította a felsőoktatási integráció erőszakolt sebességű megvalósítása 1997-2002 között.
Az 1998-as kormányváltást követően fokozatosan elsorvadtak az 1996-ban indított finanszírozási rendszernek a hallgatói és oktatói létszámok összehasonlításán túllépő elemei. A tudományos fokozattal rendelkező létszám bizonyos figyelembevétele talán még ma is ösztönzi a kisebb tudományos hagyományú intézményeket, de hamarosan már ott is telítődést eredményez. A minőségi teljesítményt elismerő differenciált bérezés és infrastruktúra-fejlesztés újraélesztése végképp lehetetlenné vált a 2002-es közalkalmazotti béremelés hiányzó fedezetének ,,összeseprésekor”.
A magyar kutatás-fejlesztési (röviden K+F) rendszernek az 1990-es évekből származó kényszerűen torz struktúrája miatt az egyetemi szféra volt a piaci hasznosulású fejlesztő kutatások kiterjesztésének egyetlen lehetséges bázisa. A magyar helyzet e sajátsága felerősítette az Európai Unió keretprogramjai által a legutóbbi időkig képviselt egyoldalú K+F irányzatot. A piaci hasznosulású kutatások európai terjeszkedése vezetett a kis- és középvállalkozásokat az egyetemi intézetekkel kombináló konstrukcióhoz, majd az OMFB/NKTH 87 meghirdette pályázatokon kötelezően előírt egyetem-vállalkozás konzorciális formához. A mennyiségében korlátozott és felosztási arányaiban ,,befagyott” költségvetési források az egyetemeket is fokozottan e formák elfogadására szorították.
A vállalkozások közül azonban csak azok kutatási fejlesztési igényei alkalmasak egyetemi műhelyekben való művelésre, amelyek kifutási tartama nem rövidebb egy doktori kutatásénál. Ilyet csak néhány nagy nemzetközi vállalatcsoport (Ericsson, Knorr-Bremse) tud ajánlani. A magyar vállalkozások féléves-egyéves futamidejű, piaci termékre irányuló K+F ,,igényei” (ha nem egyszerűen közös pénzszivattyúzási együttműködést ajánlanak) a kutatási kiválóság szempontjából visszatartóak, az efféle ,,projektekben” túlzott szerepet vállalók kutatói leépülésére vezetnek.
Az OTKA jelentőségének csökkenése, költségvetésének gyakori megkurtítási kísérletei, az alapkutatásokat ,,haszontalan kutatásokként”, az abban dolgozókat ,,megélhetési kutatóként” aposztrofáló politikusi megnyilatkozások kiemelkedő kutatók tucatjait késztették ebben az évtizedben visszafordíthatatlan külföldi letelepedésre. Itthon hiánycikké vált a negyvenes éveiben járó, nemzetközi súlyú tudományos személyiség. Jó esetben a kutatással felhagyók közül kerültek ki a hazai alkalmazott projektek menedzserei, de az úgynevezett alkalmazott kutatási projektek szakmai elbírálása manipulálásának fokozódása miatt számos, a szakmában középszerűnek számító személy került előtérbe.
Az 1998–2009 közötti időszakban a gazdaságért felelős minisztérium, illetve a kutatói közösség az OMFB/NKTH által meghirdetett K+F pályázatokon elért sikert nem fogadta el a szakmai kiválóság ismérvének, az OTKA (OTKA/NKTH) támogatása pedig olyan szűk körre volt elegendő, hogy a nyertesek és a nem nyertesek között igazságtalan lett volna mindezek alapján minőségi különbségre következtetni.
A természettudományos doktori iskolák egyre javuló teljesítményét követően a nemzetközi tapasztalatra szert tevő posztdoktori kutatók révén jelentősen megnőtt a felsőoktatás-beli álláslehetőségek iránt érdeklődők köre. A hazai lehetőségek számát a Bokros-csomagot követően az egyetemeken befagyott munkatársi gárda mellett a posztdoktori alkalmazások körének stagnálása is csökkentette. 2010-ben ugyanúgy az OTKA-, a Magyary- és korlátozottan a Bolyai-ösztöndíj volt csak megcélozható, mint az 1990-es évek közepén. Külföldiek alkalmazására magyar forrásból nincs mód, az európai forrásokból finanszírozott állásokat pedig nevetséges ,,közalkalmazotti” jogi keretekbe próbálják szorítani. 88
A számos magánalapítású intézmény a természet- és műszaki tudományok költséges és állandó mozgásban lévő infrastruktúrája miatt nem nyújt elhelyezkedési perspektívát a természettudományi terület fiatal kutatói gárdájának. A viszonylag jobb alapokról induló főiskolai intézmények felszereltségének és személyi állományának a nemzetközi láthatóság küszöbére emelését a hagyományos egyetemek forrásszűke által meghatározott ellenérdekeltsége akadályozza, kialakítva a ,,túl sok a felsőoktatási intézmény” sommás ítéletét. Érdemes lenne a magyar felsőoktatási hálózatot összevetni a nyugat-európai (vagy akár a lengyel) egyetemi hálózat sűrűségével.
Nem hagyható figyelmen kívül a középfokú képzésben háttérbe szoruló természettudományi oktatás hatása. Kétséges, hogy a mai középiskolákból jönne-e a természettudományok alkotó művelésére elegendő számú tehetséges érdeklődő akár egy kedvezőbb tudomány- és felsőoktatás-politikai közegben. A természettudományok iskolai befolyása növelésének akadálya, hogy Magyarországon nincs a természettudományok szakmódszertanának (tantárgy-pedagógiájának) egyetlen nemzetközileg valamennyire is ismert műhelye sem. Ez szakmai közösségünk felelőssége is.
Hazánk EU-tagságának egyik előre látott fejleménye a hazai K+F politika nagyfokú ráhangolódása az európai hangsúlyokra. Ez a tendencia a csekély hazai K+F költségvetés hatékony felhasználására való törekvéssel, valamint a hazai tudománypolitikai körök önálló célmeghatározásra való képtelenségével magyarázható. Az a várakozás, amelyet a lisszaboni elvek teljesüléséhez fűzött az unió, nem teljesült. Egyenes következményként nem teljesült az sem, hogy a magyar K+F ráfordítás a követési kényszertől vezérelve felfelé elmozduljon az 1% körüli GDP-hányadról. 89
Mindezek tükrében nagyon nagy jelentőségű, hogy az európai K+F politika az elmúlt két-három évben kiegyensúlyozottabbá vált. Az egyetemi kutatásokat az eredmények korlátozás nélküli hozzáférhetőségét megkövetelő nyilvánosságtól eltávolító tendenciák nem növelték az európai gazdaság versenyképességét. Az illúziók csökkenésével azt látjuk, hogy a tudománypolitikai inga humboldti irányban kezd visszalengeni. Legnagyobb jelentőséggel az Európai Kutatási Tanács (ERC, azaz European Research Council) megalakulása és pályázati rendszerének beindulása bír. (Tisztelettel kell megemlékeznem Kroó Norbert professzor úr ebben játszott jelentős szerepéről, majd arról az aktív szervezőmunkáról, amellyel az első pályázati körök kimagasló magyar eredményéhez vezető nagyszámú hazai pályázót ösztönözte.) 90 A Horizons 2020 programban az ERC szerepének jelentősége várhatóan nő, bár az új összetételű Európai Bizottság a közvetlen gazdaságélénkítési eszközök összesöpréséhez erőteljesen csökkenteni igyekezett az ERC költségvetését.
Az ERC Junior Starting és Advanced Grant pályázatok eddigi fordulói több szempontból is jelentős elmozdulást jelentenek a korábbi időszak európai K+F programjaitól. A kizárólag alapkutatási projekteket kétszintes, európai szélességű peer-review révén értékelték, azaz átvették az értékelésnek sok évtizedes gyakorlatban kicsiszolódott és a kutatói közösség által elfogadott gyakorlatát. Legalább ennyire fontos, hogy (legalábbis az eddigi fordulókban) geográfiai vagy más kiegyenlítő szempontok nélkül, kizárólag a pályázó és a projekt kiválósága alapján ítélték oda a jelentős támogatási összegeket.
Az alapkutatási kiválóságot elismerő irányzat európai megerősödése beleillik abba a világtendenciába, amely a meglévő tudáselemeket pusztán kombináló hasznosításokkal szemben erősebb hangsúlyt ad a hosszabb távon érvényes tudás bővítésének. Az európai változás hazai hatását bizonyította az OTKA meghívásos pályázata az ERC-pályázat második fordulójába bejutott, de ott végül nem jutalmazott magyar pályázók számára, továbbá a Lendület pályázatnak az európaival feltűnően párhuzamos elvei, ami egy-egy évben még a kötelezően előírt ERC-pályázási kötelezettségben is megmutatkozott.
A másik jelentős kihatású európai fejlemény a német (szociáldemokrata) kormány által indított ,,kiválósági kezdeményezés” (Exzellenzintiative, 2005). Az egyetemek kutatási tevékenységének négy év alatt 1,4 milliárd eurós támogatására kiírt pályázatot egy év alatt értékelték ki. Az értékelés jogát a kormány átadta a Deutsche Forschungsgemeinschaft (DFG) és a Wissenschaftsrat nem kormányzati testületeinek. A 400 körüli intézményt számláló német felsőoktatási intézményi kör szándéknyilatkozatait, továbbá eddigi teljesítményét értékelő előkiválasztást követő első körben a pályázatra meghívott 19 közül 3 egyetem kapott a teljes egyetemre érvényes kutatóegyetemi besorolást, további 40 Graduierten Kolleg (kiemelt támogatású tematikus doktori-posztdoktori program) és 37 ,,kiválósági csomópont” (klaszter) nyert fókuszáltan felhasználható forrásokat. Az első kör lezárulta után szinte azonnal megindult a második, amely elveinek kidolgozásába a tekintélyüket érvényesíteni igyekvő politikusok is bekapcsolódtak. Abban 6 egyetem nyert, közülük 3 kizárólag politikai nyomásra. Újabb támogatást kapott 21 Graduierten Kolleg és 20 kiválósági csomópont.
A méréssel (számszerűsítéssel) megközelíthető mutatókat az önmagukat koherensen látni képes kutatói közösségekre lehet eredményesen alkalmazni. A természettudományok közül a matematika, a fizika és a kémia feltétlenül ilyen, míg a biológiában és a földtudományokban, továbbá az informatikában lényegesen eltérő kiválósági ismérveket fogalmaznak meg más-más kutatási stílusú és célkitűzésű csoportok. Azokat a mutatókat érdemes használni és fejleszteni, amelyek a tartalmi elemzésen alapuló értékelés eredményével a legjobb korrelációt mutatják.
A mérésre (legyen az rangsor készítése vagy akkreditáció) felkészülő intézmény alkalmazkodik a meghirdetett szempontokhoz. A mérést kezdeményező kormányzati szervtől ezért elvárható, hogy tudatában legyen a különböző mutatók által várhatóan kiváltott hatással, és e hatásokat világos szakpolitikai célok szolgálatába állítsa. Például az európai értékeléseknek kiemelt szempontja a tudományos szféra összeurópai jellegének erősítése. Ezért nem kell meglepődni, ha az adatközlés során kiemelten kérnek információt a diákság és a kutatói/oktatói gárda nemzetközi összetételére vonatkozóan. A nemzetközi intézményként alapított Közép-európai Egyetem az európai irányzattal való korreláltsága révén emelkedik ki a magyarországi társadalomtudományi programok közül.
A Bertelsmann Alapítvány és a Német Rektori Konferencia által közösen pénzelt gütersloh-i Centrum für Hochschulentwicklung 2007-ben azokat az egyetemeket vette fel a természettudományi karok európai kiválósági csoportjába, amelyek legalább három szak értékelésében szereztek ,,arany-” vagy ,,ezüstérmet”. Tehát a besorolási eljárás alulról felfele építkezik, és világossá teszi az egyetem előtt saját és versenytársai erősségeit. Az értékelésbe bekerült 3 magyar egyetem egyike sem jutott az egyetemi kiválóság osztályába, de az ELTE és az SZTE 2-2 szakon szerzett topkategóriás besorolása egyetemi vezetőiknek választási lehetőségeket adott a továbblépés stratégiájának kidolgozására.
A CHE-értékelés elsődleges célja a mesterszakon tanulmányokra készülők informálása. Ezért a négy természettudományi területen a legjobb minősítésű osztályba (Exzellenz-kategorie) kerülő intézetek tanulmányi feltételeiről részletes információkat szereznek be, és tesznek közzé elektronikus formában.
Az előzetes válogatás a kutatási adatok (publikációk, ,,nagy idézettségű” cikkek, európai pályázatok) alapján történik, amelyeket az intézmények megkeresése előtt, nemzetközi adatbázisokból szereznek be. Az ezek értékelése alapján történő csoportba sorolás alkalmazkodik a diszciplína sajátságaihoz.
Példaként a publikációs intenzitás mérési módszertanát vázolom. Összesítették a körülbelül 4000 európai felsőoktatási intézmény kutatói által a tudományág nemzetközileg számon tartott (impakttényezős) folyóirataiban az 1997–2004 években publikált közlemények teljes számát. Az intézeteket a publikációik száma szerint állították sorba (de a sorrendet nem ismertetik sehol!). Az aranyérmes csoport alsó határát ott húzták meg, ahol a sorban csökkenő aktivitású intézetek felülről kumulált publikációszáma eléri a teljes publikációszám negyedét. A rákövetkező kategóriába azok a sorban következő intézmények kerülnek, amelyek publikációival továbbkumulált teljes publikációszám az összes közlemény felét adja ki. Végül bronzérmet azok az intézmények kapnak, amelyek publikációs intenzitása a teljes minta átlagát meghaladta, bár az ezüst-kategóriába nem kerültek be. Az első három kategóriából kimaradt intézetekre jutó publikációhányad körülbelül 5% volt, de számuk meghaladta a háromezret.
A vázolt mérési eljárást az a megfigyelés alapozza meg, amely szerint a publikációk eloszlása nagyon csúcsos, azaz igen meredeken zuhan az élbolytól indulva, azután pedig igen hosszan elnyúlik az alacsony publikációs aktivitáson. A tudományágak közötti különbségeket az egyes diszciplínák önálló eloszlásából leszűrt eredménynek bármiféle súlyozott összesítésétől tartózkodva tartják tiszteletben.
Hasonlóan részletes eljárással történt meg az intézetek osztályba sorolása a publikációkra történt hivatkozások száma, a kimagasló teljesítményű (,,világítótorony”) kutatók száma és a kutatás európai dimenziójának mértéke (az EU Marie Curie-ösztöndíj programjából elnyert ösztöndíjak száma) alapján. Az intézményi kiválóság kategóriájába azok az egyetemek kerültek, amelyek a négy tudományágból legalább háromban legalább ezüstérmes besorolást értek el. Aranyérmes helyezést akárcsak egyetlen ágban kevesebb, mint 70 egyetem ért el.
Az aranyérmes kategóriába került intézetekben és egyetemükön a hallgatók intenzív bevonásával végeztek részletes információgyűjtést a következő témakörökben: a kurzusok elvégzésének feltételei, a hallgatói tanácsadás helyzete, a diákok számára nyújtott számítógépes szolgáltatás és az oktatás laboratóriumi-könyvtári támogatottsága. Továbbá bemutatták az intézmény adott tudományágban működő kutatócsoportjait is. Külön vizsgálták az oktatás nemzetközi jellegét (külföldi hallgatók és oktatók jelenléte). Tanulságos, hogy a kiválósági kategóriában a doktori hallgatók 25–35%-a volt nemzetközi. Az adott országban külföldinek minősülő oktatók részarányát tekintve a biológusok 10%-os és a kémikusok 30%-os aránya volt a két szélső érték.
A 2000–2009 közötti 8 év hazai felsőoktatási fejleményeire a habozó jogalkotás és az azt követő semmittevés volt a jellemző. 91 A felsőoktatási törvény átfogó felülvizsgálatára való felkészülés 2002-ben kezdődött el. Az (egyes nyomásgyakorló csoportoknak tett kivételtől eltekintve) egységes 3+2 rendszerű oktatás kereteinek szakmán belüli elfogadtatása érdekében a törvény bevezette a ,,kutatóegyetem” fogalmát, és lehetőséget adott az erre épülő értékelési és támogatási részrendszerek megalkotására. A sokévnyi érdektelenséget tükröző hallgatás után 2009. december 30-án megjelent kutatóegyetemi pályázati felhívást kizárólag önkínzó céllal lehet összehasonlítani a német kormány eljárásával, a pályázat ütemezésével és a bírálat szakmai gondosságával, végül pedig a végeredménynek a német kutatási szféra méretéhez viszonyított szigorúságával. A legpozitívabb olvasatban a választási évünkhöz csatolt támogatás (amelynek 30%-át rohamtempóban 2010 szeptemberéig fel kellett használni!) a FEFA óta amortizálódott egyetemi kutatási infrastruktúra elengedhetetlen felújításaként volt értékelhető.
Ne higgye senki, hogy a 26 magyar egyetem közül végül kiválasztott 5 kutató- és 5 kiváló egyetem közé komoly, Európa-szerte látható kutatási teljesítménnyel lehetett bekerülni! Kívánatos lenne, hogy az európai kiválóságra pályázó karok a politikusoktól lehulló alamizsnatámogatások helyett az egyetemi szakok értékelésének valamelyik európai (!) rendszerében kapott kiválósági besorolást, mondjuk középélmezőny-beli helyet, a regionális versenytársak utolérését mutassák fel a társadalomnak. Ez kiindulópont lehetne a legjobbakra koncentráló hazai kutatástámogatás kiharcolásához. Csak évtizedes kemény munkával kerülhet Európa legjobbjai közé egy, esetleg két természettudományi karunk!
A magyar kutatók jelentős aktivitást mutattak az úgynevezett Tematikus Kutatási Hálózati (TRN), illetve a Marie Curie-ösztöndíj sémákban, amelyek az alapkutatás támogatásának szimbolikus akciói voltak a korábbi EU-keretprogramokban. Kiugrónak értékelhető az ERC első három pályázati kiírásában elért eredményességük. A 2009-ig elnyert Starting Grantok 7 magyar nyertese közül 4 egyetemi és 3 MTA-hálózatbeli, míg a 4 elnyert Advanced Grantból 3 egyetemi, 1 pedig MTA-hálózatbeli kutatót támogat. Az európai láthatóságú tudományos ,,világítótornyok” tekintetében a hazai egyetemek meggyőző teljesítményt mutatnak.
A másik fontos és reményt keltő jelzés a differenciáltabb eljárást követő egyetem- és szakértékelésekben megfigyelhető tartós hazai jelenlét. Az ELTE bölcsészettudományi és természettudományi karai a Times Higher Education Supplement méréseiben ismétlődően a 200. hely körül tanyáznak. Szerénységre int viszont, hogy a TTK teljesítményének összesített mércéje a listavezető Harvard Egyetem teljesítményének ötöde. Igaz, az igen sűrű mezőnyben akár csak egyetlen százaléknyi relatív javulás 40-50 hellyel javítaná az elért helyezési számot.
A globális sorrendek szakmai kritikája miatt célszerűbb a tudományágakhoz és képzési szakokhoz illeszkedő indikátorokkal és módszertannal végzett mérések eredményeire alapozni önismeretünket. A CHE-sémában 2009-ben 2 társadalomtudományi kar, 2 természettudományi és 1 műszaki kar került az európai első százba. Az indikátorok alapos tanulmányozása után a hozzájuk illeszkedő kommunikációval, személyzeti politikával, továbbá azzal az egyszerű elvárással, hogy az eredményes kutatók anyaintézményük iránti lojalitásukat fejezzék ki azzal, hogy publikációikon rendszeresen és kötelezően feltüntetik hovatartozásukat, lényegesen növelhető egyetemi intézeteink láthatósága.
Különösen fontos a fiatalabb, de már jelentős tapasztalattal rendelkező generációnak az európai pályázatokon való részvételre ösztönzése. Ez a korosztály már megszokta a tudományos versenyt, nem tart különösebb igényt az állami védőernyőre, ezért az idősebb korosztályoknak a versengésekhez kapcsolódó ellenérzését nem kellene rájuk is kiterjeszteni.
Tanulságos az eddigi ERC-nyertesek névsorának gondos átböngészése is. Kiderül, hogy Oxfordtól Rómáig számos nagy egyetem nem érezte lealacsonyítónak, hogy az Egyesült Államokban sikeres, immár nemzetközi tekintélyt szerzett egykori munkatársukat vagy tanítványukat náluk megvalósítandó pályázat beadására kérjék fel anélkül, hogy végleges visszatérésükhöz ragaszkodnának.
E tekintetben küszködik a magyar felsőoktatás és tudomány a legsúlyosabb korlátokkal.
Az 1990-es évek elején bevezetett habilitációs rendszer – amelyet a természettudományokban mindenütt kiegészít a vezető oktatói állásokra pályázóktól elvárt MTA doktora cím – eredeti célja a megnövekedett intézményrendszer személyi állományának minőségi biztosítása volt. Azonban éppen a természettudományi PhD-iskolák eredményességét bizonyítja, hogy az egyetemeink által kiadott fokozatokkal gond nélkül lehet bekapcsolódni a nemzetközi posztdoktori álláskörbe. Ennek végén (2, legfeljebb 3 posztdoktori szerződést követően) a legjobbak számára megérkezik a permanens állásra szóló ajánlat. Egyetemeink mára teljesen elszigetelt, formális követelményekre épülő gyakorlata óriási hátrány saját tanítványaink visszatérése előtt, és teljesen alkalmatlan nem magyar nemzetiségű vezető szakemberek megszerzésére.
Az oktatás és kutatás nemzetköziségének tendenciájából való kimaradás elszigetel bennünket a közép-kelet-európai egyetemektől is. Bécsben nem ütközött meg senki azon, hogy a Schrödinger Intézet igazgatója izlandi születésű professzor. A wrocławi egyetem több német állampolgárságú kutató professzori meghívásával erősítette meg pozícióját, és vált ismertebbé a földrajzilag nem túl távoli német nyelvterületen. Kutatóegyetemi aspirációjú egyetemeink a minőség sokkal kevésbé formális biztosítását kellene, hogy kövessék. Ez lehetséges nyílt, európai és amerikai meghirdetésű vezető oktatói/kutatói álláspályázatokkal. Az új állásokkal a dinamikusan fejlődő területek megerősítését kell támogatni, a pályázatok szakmai bírálatára pedig a témakörnek a nemzetközi mezőnyben legjobb szakértőit kell felkérni. Ez a formális címekkel legalábbis megegyező hitelességű minőségbiztosítás, de a jelenleginél sokkal rugalmasabb és kompetitívebb megoldás.
Természetesen lehet várni a négyévenként felbuzduló kormányzati mannaosztogatásra (ami 2014-ben el is maradt), lehet legyinteni a társadalom előtti hitelességet növelő, az egyetemi hallgatók legjobbjait vonzani képes tudományos arculat nemzetközi megismertetése modern eszközeinek arzenáljára. Záró intelemként Alain Badiou-nak a XX. századot értékelő munkájából 92 idézem a múlt század egyik fő, a XXI. századra is átnyúlóan érvényes tanulságát: