A kvantumtudatos élet
Jean-Philippe Toussaint: Monsieur
(Jelenkor Kiadó, 1997, fordította Bárdos Miklós)
,,Holnap feleltetés lesz fizikából, mondta Ludovic, amikor belépett a szobába. A fizikakönyvet az ágy szélére tette, majd Monsieur-t több gesztusra nem méltatva bambán kifelé kezdett bámulni az ablakon. Monsieur kis idő elteltével felült az ágyon, rágyújtott egy cigarettára (micsoda túlzott hidegvér, gondolta magában), és megkérdezte, miből lesz a felelés, és mit kell megtanulni. A mozgás és viszonylagos jellege, felelt Ludovic. Monsieur szippantott egyet a cigarettából, kinyitotta a könyvet, érdeklődött, az olvasmányt kell-e megtanulni. Hát persze, a mozgás és viszonylagos jellege, nincsenek feladatok.
Hát persze, mondta Monsieur. Gyorsan fellapozta a könyvben jelzett helyet, és olvasni kezdett. A mozgás, olvasta, és viszonylagos jellege. Ez a cím, mondta, annyit legalább értesz, hogy mit jelent ez a cím? Persze, érti, tegnap a suliban már volt róla szó, a mozgás és viszonylagos jellege. Na jó. Amennyiben egy adott viszonyítási rendszerben valamely pont mozgásban van, nem elég ismernünk a pontos helyét, tudnunk kell azt is, mikor foglalja el azt a helyet. Ily módon az idő kétféleképpen játszik szerepet a fizikában, egyfelől az időtartam révén, amely egy megfigyelt jelenség kezdete és vége között eltelt időszakot jelöli, és az időpont révén, amely az esemény lejátszódásának helyét jelöli az időben. Ismételd meg. Most, kérdezte Ludovic, aki még mindig kifelé bámult az ablakon. Miért, szerinted mikor, kérdezte Monsieur. Majd amíg Ludovic ismételni kezdte, hogy az időtartam egy jelenség kezdete és vége között eltelt időszakot jelöli, míg az időpont az esemény helyét az időben, Monsieur zajtalanul kiosont a szobából, majd a lakásból is. Az utcán aztán lecövekelt a szemközti járdán, és nézte, ahogy Ludovic befejezi a felmondást (nahát, mik vannak).”
Jean-Philippe Toussaint
Ismerős helyzet, ami mutatja, hogy a fizikatankönyvek elvont, életidegen fogalmazása nem csupán hazai sajátság, és a diákok cseppet sem titkolt közönyében megnyilvánuló reakció független attól, hogy Párizsban vagyunk-e, vagy Budapesten.
,,Monsieur mozdulatlanul, keresztbe font karral állt az utcán, és már-már mosolygott. Talán amikor Ludovic meglátta őt az orra előtt, lent a járdán, miközben a háta mögött, a szobában kellett volna lennie, megszédülve egy pillanatra azt gondolta, hogy Monsieur csakis álló 42 helyzetben képes létezni, és átmenet nélkül mozdul el egyik helyről a másikra, és hogy energiája, mint mondjuk a héjakon lévő elektroné, hopplá, bizonyos pillanatokban váratlan ugrásokra teszi képessé, e pillanat meghatározása előre azonban lehetetlen, minthogy a koppenhágai elmélet 43 szerint semmi nem indokolja, hogy az idő egy adott pontján történjék ez az ugrás, ne pedig egy tetszőleges másikon. Ám Monsieur véleménye szerint Ludovic semmit sem fogott fel ezekből a dolgokból. Ugyan! (Ebből nem feleltetnek.)”
Sajnos a Monsieur-nek nevezett főhős próbálkozása, hogy sajátos pedagógiai kísérletével tegye izgalmasabbá a tankönyv száraz ,,időfogalmát”, még a tankönyvi verziónál is elvontabb, trükkös drámapedagógiás megjelenítésével pedig önmagát ugyan szórakoztathatja, de még idegenebbé teszi a fizika tudományát a köznapi diák szemében.
Monsieur furcsa viselkedésének kulcsa nem pedagógiai elhivatottsága, hanem minden nap, minden perc történéseinek mélyen kvantumtudatos átélése. Ritka tulajdonság, bevallható, hogy a kvantumfizikában járatos emberek többsége sem így éli napjait. A mikrovilág folyamatait vizsgáló ember öntudatlanul is, puszta viselkedésével feltételezi, hogy létezik egy méretskála messze az emberi méretek szintje alatt, ahol a kvantumjelenségeket szabályozó törvényszerűségek átalakulnak a természetes ok-okozati kapcsolatok keretei között mozgó, azok révén értelmezhető szabályszerűségekbe. Jean-Philippe Toussaint belga-francia író a múlt század nyolcvanas éveinek közepén ,,felfedezte” azt a kvantumtudatos embertípust, aki a kvantumfizika megnyilvánulásának mérethatárai tekintetében legalábbis bizonytalan.
A kvantumtudatos irodalmi hős személyiségét a mások cselekedeteinek puszta megfigyelésével kiváltott kiszámíthatatlan következmények ért viselt felelősség tudatos vállalása határozza meg. Az akaratlan befolyásolás minimalizálására választott stratégiája könnyen összecserélhető olyan mindennapos viselkedési mintákkal, mint a közönyös távolságtartás, a barátkozás szándékával közeledőt válaszra sem méltató neveletlenség vagy éppenséggel a kukkolás leküzdhetetlen csábítását titkolni igyekvő, mindig félrenéző szerepjátszás.
Az 1987-ben megjelent novella elején Monsieur új munkahelyen ténykedik, szinte észrevehetetlenül. Sikeresen beilleszkedik a bürokrácia valamelyik intézményének mindennapjaiba, ahol a jó munkaerő arról ismerszik meg, hogy látszólag, de talán a valóságban sem foglalkozik soha semmilyen konkrét üggyel. Monsieur ,,kollégáival aránylag visszafogott maradt, alkalmanként nem mulasztotta el, hogy maga is elvegyüljön egy-egy folyosói beszélgetésben, ilyenkor lesütött szemmel hallgatta, hogy a kollégák megvitatják ezt vagy azt a kérdést”. […] ,,Az irodába visszamenet néha a vezérigazgató társaságában találta magát a liftben, ilyenkor megkérdezte őt, hányadik emeletre tart, hogy az ennek megfelelő gombot nyomhassa meg. Utazás közben mindketten a kabin falát vizsgálták, csak különböző helyeken. Monsieur lesütötte a szemét. A vezérigazgató a kulcstartójával babrált.”
Az emberi és tárgyi kontaktusok kerülésében önmagát állandóan tökéletesíteni igyekvő hős törekvéseit jól példázza a következő idézet.
,,Monsieur újabban rájött […], hogyan tud úgy felmenni az irodájába, hogy kezét ne kelljen kihúznia a zsebéből. […] türelmesen kivárta a pillanatot, zsebre tett kézzel ácsorgott, amíg valaki meg nem jelent, és le nem hívta a liftet. Amikor pedig kinyílt az automatikus ajtó az orra előtt, elsőként lépett be a liftbe, s behúzódott egészen hátra, a jobb sarokba, a lehető legtávolabb a nyomógomboktól. Ott aztán leszegett fejjel várta a kérdést, hányadik emeletre megy, és innentől pofonegyszerű volt minden: halkan válaszolt.
Az irodában Monsieur általában azon mesterkedett, hogy szemét mindig gondosan lesüsse, sőt néha le is hunyja , fiat lux, az iroda magányában.” (A kurzívval szedett kiemelésekkel Toussaint következetesen használt jelzős szerkezeteire kívánom felhívni a figyelmet.)
Vajon triviális egyszerűséggel szólva, pusztán szégyenlős a hős? Esetleg rejtegetni való bűn miatt rossz lelkiismerete okán kerüli mások tekintetét? A szégyenlősen tartózkodónak tűnő fiatalember jellemétől azonban távol áll az együttérzést megtagadó elfordulás embertársaitól. Lesütött szemű életvitelére a magyarázatot egy barátjával folytatott beszélgetéséből kapjuk meg, amelyben Erwin Schrödingernek a kvantumelmélet paradox jellegét szemléltető gondolatkísérletét igyekszik számára megvilágítani. A ,,Schrödinger macskája” nevet viselő paradox gondolatkísérletében, amelyet egy Einsteinhez írott levelében fejtett ki a Nobel-díjas osztrák fizikus, egy zárt térben egy macska és a vele összezárt radioaktív (instabil) atommag együttes kvantumállapotának alakulását elemezte. A mag átalakulása elindít egy ciánt bepermetező szerkezetet, amely a macska pusztulását okozza. A macska és az atom állapotának elemzése alapján csak annyit lehet tudni, hogy ,,a koppenhágai interpretáció szerint, folytatta [Monsieur], egy óra elteltével a macska bizonytalan, lebegő állapotban volt […]. Persze odakukkanthatnánk, mi van vele, mondhatod erre, ettől még nem fog jobban elpusztulni, de nem is támad föl, ha már nem él. Márpedig megint csak a koppenhágai interpretáció értelmében az egyszerű tény, hogy odanézünk, radikálisan megváltoztatja állapotának leírhatóságát, a lebegő, bizonytalan állapotból egy másikba juttatván őt, ahol vagy effektíve életben van, vagy pedig effektíve megdöglött, attól függ.” Monsieur Schrödinger példázatából levonja az általános következtetést: egy tárgyra vagy élőlényre vetett tekintet radikális hatást fejthet ki a dolgok további menetére.
1. intermezzo: Schrödinger macskája
A kvantumvilágban létező rendszerek jellemzését a lehetséges állapotaik számbavételével kezdjük. Ez azt jelenti, hogy meghatározzuk azoknak a tulajdonságoknak az összességét, amelyeknek a rendszert százszázalékos biztonsággal jellemző, azaz hibamentes egyértelműséggel megadható értékeivel egyszerre rendelkezhet a rendszer. Egy szokvány atom esetében a rendszer energiája mellett, impulzusa/lendülete és perdülete valamely irányra vonatkozó vetületének értéke elegendőek a jellemzéshez. Ha a rendszer energiája pontosan adott, akkor a kvantummechanika szerint a vonatkozó állapot ,,örök életű”. A teljes tulajdonsághalmaz lehetséges értéksoraival jellemezhető állapotok ismeretében a Schrödinger-egyenlet a rendszer állapota időbeli változásának teljes leírását teszi lehetővé.
Fontos sajátosság, hogy vannak olyan klasszikus fizikai jellemzők, amelyek ,,összeférhetetlenek” egymással a kvantumvilágban. Ha az impulzus/lendület határozott értékével történő jellemzést választottuk, akkor a részecske helyzetének határozott koordinátaértékekkel történő megadása nem lehetséges. Másik példa: amennyiben mágneses tér alkalmazásával biztos információnk van arról, hogy a rendszer perdületének vetülete a mágneses tér irányára nullától különböző és határozott értékű, akkor az erre az irányra merőleges síkbeli vetület nem vehet fel határozott értéket. Ez az összeférhetetlenség jelenik meg a gyakran emlegetett ,,határozatlansági relációkban”.
Természetesen létezik nagyon pontosan meghatározott térbeli helyzetű részecskeállapot is. Ez úgy fér bele a kvantumos leírás teljességébe , hogy a fent felsorolt állapotsokaság mellett megvalósulhatnak a különböző értéksorokkal jellemzett állapotok lineáris kombinációi is (határozott relatív súllyal és fázissal jellemzett komponensekből kombinált ,,állapot-szuperpozíciók”)! A határozott helyzetű atom állapotát nagyon nagyszámú és kissé különböző nagyságú határozott impulzusértékkel jellemzett állapot (ezek a síkhullámok) lineáris kombinációjaként szemlélhetjük, amit hullámcsomagnak hívnak. A hely tulajdonságának élesítésével az impulzus tulajdonsága elmosódik.
A ,,fej vagy írás” játékra lefordítva a fenti szituációt, kiindulhatunk abból, hogy a pénzérmének két lehetséges állapota van: a ,,fej” és az ,,írás”. Azonban a kvantumpénznek nemcsak ez a két állapota lehetséges, hanem e kettő lineáris kombinációi is. A kombinációt (a fázisinformációra vonatkozó kis elhallgatással) két számmal, a határozott tulajdonságú állapotok súlyával jellemezhetjük. A mérési axióma szerint e számok négyzetei mondják meg, hogy milyen gyakorisággal viselkedik ez az állapot ,,fejként”, illetve ,,írásként”. A kaméleonállapot más arcát nem mutathatja, ezért a két szám négyzetének összege egyet ad. 44
Egy lépéssel közelebb kerülünk Schrödinger ,,macska-tanmeséje” jelentőségének megérzéséhez, ha a mikrovilágban maradva, először egy atomból és egyetlen fotonból álló, üregbe zárt rendszer lehetséges állapotait gondoljuk végig. Itt a méréssel hozzáférhetően két állapot létezik. Az egyikben az atom a lehető legkisebb energiájú állapotában (alapállapotában) van, és az üreget állóhullámként kitölti egy foton. A másik állapotban az atom elnyelte a fotont, és a többletenergia révén egy gerjesztett állapotában található. A kvantumvilág sajátossága az, hogy nemcsak ez a két állapot létezhet, hanem e kettőnek tetszőleges lineáris kombinációja is.
Hogyan mutatható ez ki? Vehetünk egy próbafotont, amelynek azonos a rezgésszáma (frekvenciája) az üregben lévővel, és azt lőjük keresztül az üregen információszerzés céljából. Ha az alapállapotú atommal találkozik, akkor esetleg elnyelődik, esetleg ,,megússza ép bőrrel”, azaz változás nélkül áthalad az üregen. Ha a gerjesztett állapotú atom kerül az útjába, akkor az indukált emisszió jelensége léphet fel. Ennek során az atom lebomlik legalacsonyabb energiájú állapotába, és kibocsátja a korábban elnyelt fotont. Azonban nem állóhullámként, hanem a belőtt foton irányával tökéletesen párhuzamos, azonos frekvenciájú iker-fotonként. Azaz a külső megfigyelő a kijövő fényt erősebb intenzitásúnak észleli, mint a beküldött hullám volt. Konklúzió: a benti helyzetről a belőtt foton állapotának megváltozása jól azonosítható információt hozhat.
Ha sok teljesen egyforma atom + foton rendszert készít elő a kísérletező, akkor sokszor elvégezve a kísérletet, általában azt tapasztalja, hogy bizonyos eséllyel következik be az intenzitás növekedése, bizonyos eséllyel pedig a belőtt foton abszorpciója (hozzávéve a ,,nem történik kölcsönhatás” eseményt, az események bekövetkezésének együttes valószínűsége 1, mivel úgynevezett teljes eseményrendszert alkotnak). Erről statisztikát készíthet, és ennek alapján kiderítheti, hogy amit kap, az nem érthető annak feltevésével, hogy a rendszerek egy része egyértelműen a gerjesztett atomi állapotban volt, másik része pedig egyértelműen alapállapoti elektront és fotont tartalmazóban. A statisztikai adatok leírásához az a matematikai modell a megfelelő, amely az összes üregben azonos állapotot tételez fel, aminek matematikai képe a két határozott tulajdonságú állapotot jellemző függvénynek valamilyen lineáris kombinációja.
Erwin Schrödinger az 1930-as évek közepén hosszasan levelezett Albert Einsteinnel a kvantumrendszerek állapotainak e furcsa kombinálhatóságáról. A lineárisan kombinált állapotokból fakadó abszurditást úgy tette nyilvánvalóvá, hogy a kéttagú rendszer egyik elemét makroszkopikus élőlényre cserélte. Képzeletbeli kísérletében egy acéltartályba egy macskából és egy radioaktív atommagból álló rendszert helyezett. Az elbomló atommagból kilépő alfa-részecskét észlelő számláló jele kinyit egy ciántartályt, amelynek révén a bomlás a macskát megöli. Ha a kvantumelmélettel kívánjuk leírni a macska + atom rendszert, akkor a foton + atom rendszer mintájára kell eljárni, azaz meg kell engedni az ,,élő macska + eredeti atommag”, valamint a ,,döglött macska + elbomlott atommag” állapotok mellett e kettő lineáris kombinációját is. Ha a sok-sok azonos rendszeren például a macskának benyújtott tej elfogyasztásának regisztrálása révén meg kívánunk győződni arról, hogy a macska él-e, akkor a kvantummechanika szerint az eredmény nem értelmezhető azzal a képpel, hogy tartályok egy bizonyos hányadában biztosan élő macskás, kiegészítő hányadukban biztosan döglött macskás állapotban volt a vizsgált rendszer. A minden részletében helyes kvantummechanikai leíráshoz be kell vezetni a két állapot kombinációját is. A makroszkopikus felnagyítás révén, Schrödinger szavaival, ,,röhejes helyzet” alakul ki, ami Schrödinger és Einstein számára világos jele volt a kvantummechanikai leírás elégtelenségének.
A fenti helyzetnek van egy további vizsgálható szempontja is, amely még inkább kiélezi a kvantummechanikai leírás értelmezhetetlenségét mindennapi szemléletünk számára. A helyzet az, hogy a macska életben létének vagy halottá nyilvánításának eldöntéséhez egyáltalán nem kell ,,mérést” végeznünk rajta. A vele semmiféle fizikai kapcsolatban nem lévő atom állapotának megmérésével egyértelmű információt kapunk a macskáról is. Schrödinger erre az ,,állapotok összefonódása” kifejezést használta, amely ma a kvantummechanikai jelenségkör kutatásának egyik legfontosabb fogalma. A macska nem érezheti – mondja Schrödinger – az atomon elvégzett mérést, annak eredménye nem befolyásolhatja az ő állapotát. Ha a radioaktív magot kvantummechanikával tudjuk csak leírni, akkor az elbomlott és az intakt magállapotok lineáris kombinációjával értelmezhető állapotának az a következménye, hogy a macskának kell legyen egy ,,élőhalott” kombinált állapota. Tehát egyszerre rendelkezhet a szemléletünk szerint egymást kölcsönösen kizáró tulajdonságokkal.
Az észlelés (a ,,rápillantás”) momentuma azért válik döntő fontosságúvá, mert a kvantumfizikai leírás ennek pillanatáig az állapotot a két határozott tulajdonságú állapot szuperpozíciójaként kezeli. A tulajdonságot megmérő beavatkozás során ,,kvantumugrás” következik be a lehetséges kimenetek egyikébe, a kombinált állapot közvetlenül soha nem észlelhető. A macska esetében tehát az atom észlelése ugrasztja be szerencsétlent az élet vagy a halál egyértelmű állapotába.
Monsieur életfelfogása azt a bizonytalanságát tükrözi, hogy Schrödinger hasonlata esetleg maga a valóság, a kvantumos viselkedés sajátságai talán korlátlanul érvényesülnek emberméretű objektumokban is.
A tekintet ráhatásával potenciálisan számoló viselkedés beépítését mindennapos életvitelünkbe hívhatjuk röviden kvantumtudatos életmódnak. Toussaint regényhőse viselkedésének abszurditása a kvantumfizika hétköznapi szemléletünk szerinti abszurditásának makroszkopikussá növelt megnyilvánulása. Schrödingernek a kvantummechanika érvényességét szarkasztikusan megkérdőjelező hasonlatát az író szépirodalmi alkotásában az emberi életvitel egészét irányítani képes erővé nagyította fel.
Kvantumtudatossága sarkallja Monsieur-t, hogy tekintetét rejtegetve elbújjon az embertársai sorsát végzetesen befolyásolni képes rápillantás felelőssége elől. Menekülve az emberekkel való kölcsönhatás beláthatatlan következményeinek kockázata elől, az embertől alig bejárt távoli tartományokba sodródik. Sétáit az utcáról a párizsi háztetőkre helyezi át, szemlélődését távoli galaxisokra korlátozza. ,,Egyik este, vacsora után Monsieur felment a tetőre – és kezében a székkel békésen távolodni kezdett mindentől […]. Sokáig maradt így, a szék mellett álldogálva, az égen szemlélődve, s ahogy egyre inkább belemerült, lassan nem látott mást, csak a csillagképek pontjainak és vonalainak hálózatát: az ég az éjben világító hatalmas metrótérkép lett a szemében. Ekkor pedig leült, s a Szíriusztól, amit különösebb nehézség nélkül meg is talált, tekintetével útnak indult a Montparnasse-Bienvenüe felé, onnan elzötyögött a Sèvres-Babylone-ig, s végül, kissé elidőzve a Fiastyúkon, megérkezett az Odéonra, ahová eredetileg el akart jutni.”
2. intermezzo: a Feynman-féle pályaintegrál
Ez a kép a felkészületlen olvasónak is költőien szép lehet, talán éppen köznapi értelmetlensége révén. Felidézheti bolyongásainak emlékét az égboltnál ragyogóbb esti párizsi utcákon, de egyáltalán nem látszik, hogyan kapcsolódik Monsieur kvantumtudatos viselkedéséhez. Ha felkészültebbek vagyunk, és Richard Feynman megfogalmazásában is ismerjük a kvantumelméletet, akkor a fenti néhány sor a kvantummozgás sajátos költői megfogalmazásaként raktározódhat el emlékezetünkben.
A newtoni mechanikát a XVIII–XIX. század matematikai fizikusai (főleg csillagászai) optimalizálási feladattá alakították át. Azt a kérdést tették fel (a fenti történetnél maradva), hogy melyik az a pálya, amelyen Monsieur a háztetőjéről este 10 órakor elindulva fél 11-re megérkezik az Odéon térre. A matematikai fizika erre megad egy függvényt, amelynek értékét a különböző útvonalakon Monsieur-t érhető erőhatások ismeretében tetszőleges pályára ki lehet számolni. Ezt hatásfüggvénynek hívják. Az indulási és érkezési feltételeket kielégítve a legkisebb hatásértéket adó útvonal az, amelyet Newton mozgásegyenleteinek megoldásával is meghatároznánk, azaz a klasszikus mechanika törvényei egyértelműen kiválasztanak egy útvonalat Monsieur számára.
Feynman az 1940-es és 1950-es évek fordulóján, a kvantummechanika formálisan elvont megfogalmazásának értelmezésével küszködve ismerte fel, hogy a kvantummechanikai mozgás úgy értelmezhető, mint amelynek során a két végpont között a mozgás nem egyetlen, hanem egyidejűleg végtelen sok pályán valósul meg. Minden elképzelhető pályára kiszámítva a matematikai fizika által ajánlott, előbb említett függvényt, az egyértelműen meghatározza az egyes pályák súlyát a mozgásban. A kvantumvilág már emlegetett furcsasága abban tükröződik, hogy a megvalósuló mozgás a lehetséges mozgásoknak a súlyfaktorral képezett lineáris kombinációja. Tehát nem arról van szó, hogy a részecske egy-egy pályát valamilyen valószínűséggel fut be, majd a végső állapota az egyes pályákhoz tartozó végállapotok valamilyen súlyozott átlaga. A pályák összességét egyszerre érzékeli a mozgó test, amely egyidejűségnek a nyoma interferencia formájában tetten érhető a mozgással elért helyeken észlelt megjelenésének relatív gyakoriságában.
Monsieur világa abban különbözik a miénktől, egyszerű földi halandókétól, hogy az Odéonra vezető úton nála a csillagokon át vezető trajektória kapja a legnagyobb súlyt. Aki ezt az üzenetet kvantumfizikai műveltsége (sznobsága) birtokában ki tudja olvasni a szövegből, az extra műélvezethez jut!
Anna és Monsieur félénken tekint a távoli csillagokra Toussaint filmjében
Menekülései sorát, bár valószínűleg csak időlegesen, megváltást ígérő szerelem zárja le. Hosszú hallgatások, a minél kevesebb érdekességet rejtő, ,,kivételesen tanulság nélküli” történetek mesélgetése/meghallgatása adják e szerelem alapját. A szerelem élménye villámcsapásszerűen vezeti el Monsieur-t a kvantumfizika koppenhágai értelmezésének személyes használatú, katartikus felfogásához: ,,A Saint-Sulpice térre érve leültek egy padra, és egy darabig úgy is maradhattak, példás csöndben. A lélek tükre, 45 mondta Monsieur egy kis idő múlva, a lélek tükre. Tessék, kérdezte a hirtelen közlékenységen meglepődött Anna Bruckhardt. Semmi, semmi, mondta Monsieur. De, de, mondja csak, erősködött Anna Bruckhardt. A szem. 46 Legalábbis a tudósok szerint, tette hozzá a becsületesség kedvéért, keze egyetlen mozdulatával felvázolva a koppenhágai elméletet 47 és tutti quanta. Prigogine szerint a kvantumok elmélete megdönti azt a meggyőződést, miszerint a fizikai leírás realista 48 lehet, és hogy nyelvezete képes lehet a megfigyelés körülményeitől függetlenül leírni egy rendszer tulajdonságait. Hát igen. A padon Monsieur mellett persze ott hevert Anna Bruckhardt keze.”
A kvantumvilágra utaló részekben Toussaint tömören, tudományosan sem kifogásolható módon, de a speciális képzettség nélküli olvasónak nehezen megfejthetően ülteti át a kvantumvilág sajátosságait az emberméretű (lelki) jelenségek világába. A legutóbbi idézetre azonban nem is adható igazi megfejtés. Csak sejthető, hogy az író a tekintet befolyásoló hatását a megfigyelt esemény kimenetére a lelki képek (a belső világ) ,,kisugárzódásával” járó hatásként értelmezi. Itt Toussaint túllép a kvantumfizikai törvények méretskálájának egyszerű megnövelésén.
Amikor könyve megfilmesítésén dolgozott, valószínűleg Toussaint is túlzottan elvontnak, jelentős előműveltséget igénylőnek találhatta a tekintet hatásának értelmezésére a brüsszeli Université Libre kémiai Nobel-díjas professzorát, Ilya Prigogine-t is mozgósító szöveget. A filmben a Saint-Sulpice-templom előtt üldögélő pár csillagokat keres az égen, de Monsieur maximális elővigyázatosságra, a pillanatnál nem hosszabb feltekintésre kéri csodálkozó társát: vigyázni kell, nehogy tekintetünk visszafordíthatatlan változásokat hozzon a sok millió fényévnyi távolságban vibráló csillagokban.
A ,,kvantumirodalom” (illetve a ,,kvantumfilm”) nyelvi-esztétikai kísérletein túljutó olvasó megnyugvására jóval kisebb tudományos felkészültséget igénylő zárójelenet következik. Anna kezének óvatos, minél kisebb intenzitású kézbe fogása után, Monsieur belátja, hogy eredménytelenül igyekszik szerelmének a csillagokkal kvantumosan összekapcsolt földi létezést megvilágítani: ,,Sebaj, mondta Monsieur, lényeg, hogy itt vagyunk, majd előhúzta öngyújtóját a zsebéből, és meggyújtotta az arcuk között. És néztek egymásra , szemükben szomorúsággal. Anna Bruckhardt megérintette Monsieur arcát, és akkor finoman, ott a sötétben megcsókolta őt. Hipphopp. Ennyi volt az egész.”
Kézenfekvő (és el sem utasítható) olvasat, hogy Monsieur és Anna csókjukkal melegebb tájra küldik a kvantumtudatos létet, és a fizika plátói törvényein túl létező hús-vér világba lépnek vissza. Ám az optimista végkifejletet szintén kedvelő fizikus számára az író az egymásra szomorú eltökéltséggel tekintő emberpár éppenséggel már-már patetikusan emelkedett elhatározásáról tudósít: hőseink kettejük sorsának kvantumos és makroszkopikus összefonását vállalják az egymás ,,állapotfüggvényét” folyamatosan észlelő tekintetük erejével.
Utóhang
Lehet-e európai siker egy könyv, amely a kvantumfizika számos jelenségére és azok elméleti rekonstrukciójára építi hősének karakterét? Toussaint végül mégis ugyanoda juthat el, ahová feltehetően az iskolai fizikatanárok is, amikor rájönnek, hogy tanítványaik többsége semmi megindulást nem érez a jelenségeket az alapvető fizikai törvényekre visszavezetni igyekvő világmagyarázat iránt. A fizika tantárgyból korrepetálásra kényszerített Ludovic személyesíti meg az érdektelen többséget, akikről tudható, hogy elpusztulnának, ha a technikai innováció fogyasztható termékeinek használatáról le kellene mondaniuk, ám azok működésének természeti alaptörvényekre épülő befogadására tökéletesen alkalmatlanok.
,,Ha a fizika területén bármely esemény időpontját meg akarjuk határozni, először az idő számításának kezdetét kell megjelölnünk, és e kezdőpontot közmegegyezéssel ki kell nevezni az idő zéruspontjának. Figyelsz rám, kérdezte Monsieur. Igen, persze, mondta Ludovic. Ahhoz, hogy az időbeliséget mérni tudjuk, feltétlenül szükség van egy időmérő szerkezetre. Egy ingaórára, például. Egy ingaórára, kérdezett vissza Ludovic, mintha kételkedne benne. Igen, mondta Monsieur fakó hangon, egy ingaórára. Inkább egy elektronikus kronométerre, 49 nem, mondta erre Ludovic.”
Monsieur hirtelen haragra gerjed ettől a pimasz választól. Ludovic gyakorlatias világában az időmérésnek sokkal korszerűbb eszköze létezik, mint amelyekkel Monsieur találkozhatott a fizikai alapjelenségeket megjelenítő klasszikus kísérleti eszközökkel felszerelt laboratóriumban. A tanítvány kifejezetten utálkozni látszik az avítt, talán sosem látott időmérő eszköz hallatán.
Hirtelen magunkra ismerünk. A mi sok-sok nehéz mérési gyakorlattal, számtalan kemény számolási feladattal megregulázott gondolkodásunk lényegében elvesztette az értékét a fogyasztás világában, amely hihetetlen hatékonyságú információtovábbító eszközöket, fantasztikus realitású virtuális világot ajándékoz anélkül, hogy bármiféle intellektuális erőfeszítés követelményét állítaná a felhasználó elé. Láthatatlanná retusálják, az írástudatlannak is könnyen használható érintőképernyő ikonjai mögé rejtik az ezekben a termékekben testet öltő emberi gondolkodás sok évszázad óta egymásra halmozott eredményeit.
Nem csoda, ha időnként mi is dühbe jövünk, amikor elszenvedjük a társadalomnak a kvantumfizika finom effektusait használó technikai eszközök hihetetlen gazdagságát ajándékozó tudománnyal szembeni értetlen ,,hálátlanságát”!