Max Weber (1864–1920) 1917 novemberében előadást tartott müncheni egyetemi hallgatóknak A tudomány mint hivatás címmel. 67 Jelen előadásom sorra veszi azokat a megközelítési utakat, amelyeket a tudomány intézményének és a tudományos tevékenységet végzőknek a vizsgálatára Weber bejárt. Az eltelt közel egy évszázad tapasztalatai alapján kommentálom is némely megállapítását. Ehhez nem feltétlenül modern példákat vagy szövegeket fogok használni. Érdekesebb akár Webert megelőző szerzőkre hivatkozni, akiknek gondolati hatását éppen a modern tudomány története erősíti fel.
Weber a tudomány társadalmi helyének legnagyratörőbb, legemelkedettebb megfogalmazását Platón (i. e. 428/427 – i. e. 348/347) barlangallegóriájának újraértelmezésével világítja meg. A tudóst azonosítja a barlangban leláncolt, a mögöttük mozgatott figurák tűztől megvilágított árnyképeit a valóságként megélő emberek közül kiválni és láncaitól megszabadulni képes hőssel, aki kijut a barlang elé, a napfényre. A napfény először elvakítja a hőst, majd feltárja előtte a dolgok és jelenségek valódi természetét. A tudás birtokában vállalnia kell, hogy újra leereszkedve a barlang mélyére, társait is megszabadítsa a látszat láncaitól, és kivezesse őket a napvilágra. Weber értelmezésében ,,a nap annak a tudománynak az igazsága, amely nem éri be tévképekkel és árnyakkal, hanem a dolgok igaz értelmét keresi”.
Platón eredeti szövege nem a tudományos igazság, hanem a mindenek feletti Jó, egyes értelmezők szerint az alkotó Isten szimbólumaként használja a napot. A bábjátékosok azon emberi intézményeket szimbolizálják, amelyek hétköznapi ismeretszerzésünk korlátait meghatározzák, esetenként manipulálják, torzítják a valóságot. A köznapokba visszatérő tudós küldetése nem feltétlen sikeres. Társai a barlang biztonságához, az árnyképek állandóságához ragaszkodva beszámolóját őrültségnek tarthatják, akár életveszélybe is kerülhet.
Érdemes a kortárs barlangátköltések közül José Saramago portugál író 2000-ben írott regényét 68 felidézni, amelyben a barlang modern megvalósulása egy nagyvárosi pláza, a ,,Központ”. Az abba beköltözők soha többé nem hagyják el a mesterséges nappal megvilágított, lakóinak ,,minden szolgáltatást egy helyen” kínáló zárt világot. Csak egy, a mesterségét és kis műhelyét feledni képtelen, a tömegtermelés által tönkretett fazekasmesternek sikerül kitörni a tömegfogyasztás képességét a tudással azonosító világból.
A nagyközönség Weber értelmezésében sem a tiszta fogalmakat használó világos okfejtés következtetéseit ismeri el igazságnak, az intellektuális megközelítés megkövetelte erőfeszítés helyett közvetlen érzékeléssel elérhető élményeket remél. A tudomány az ő szemükben nemhogy megértetné a természeti jelenségeket, de falat állít a természet és az ember közé. Weber a társadalmi boldogság megteremtésének feladatát vállaló tudomány esélyét – talán ismerve a német tudósok némelyikének, például F. Haber vegyésznek az ideggázok kifejlesztésében vállalt szerepét az I. világháborúban – mint illúziót elveti.
Weber azért ítéli alkalmatlannak a tudományt az emberiség vezetésére, mert a tudós az ő felfogásában nem adhat világosan követhető tanácsot a helyes emberi (állampolgári) cselekvés mikéntjére. A legtöbb, amit vállalhat, hogy a lehetséges döntési alternatívákat egyenrangúan megvizsgálja, rámutatva, hogy melyiknek milyen következményei láthatók előre. Ha valamelyik alternatíva mellett elkötelezné magát, azt Weber határozott álláspontja szerint ne a tudomány, hanem a politikai nyilvánosság fórumain tegye, ott egyben lemondva kutatói tekintélyéről és főleg a kutatás szabadságának védelmet hordozó alapjogáról. A vizsgálódás és a döntés e radikális szétválasztását betartva, a tudományos megközelítés különösen alkalmas arra, hogy megfossza az univerzum és benne az ember létezésének célját keresőket e végső értelem létezésének reményétől.
A létezés értelmét kutatva különösen lényegesek Webernek a tudomány és a vallás viszonyát elemző megjegyzései. Abból indul ki, hogy a középkor minden létezőben az alkotó Isten céltudatos teremtésének bizonyítékát kereste, ezért a modern kísérletes tudomány kezdeteit a középkorból kilépő reneszánsz kutatók a valláshoz, Istenhez vezető új útként ünnepelték. A tudományos módszer Descartes nevéhez fűződő analitikus felfogását mind a mai napig minden jelenségre kiterjeszthetően általános érvényűnek tekintjük. Ez az alapja az egyre jobban specializálódott szaktudományi fejlődésnek. Descartes kortársa, Blaise Pascal szinte azonnal szembefordult ezzel a felfogással, és kételyei időről-időre azóta is erős hatást fejtenek ki. A természet és a társadalom egészét megragadni képes felismerések, a felfedezések hatásainak holisztikus elemzése kétségtelenül a tudományos módszer megújítását sürgeti.
Pascal (1623–1662) 18 és 24 éves kora között a modern geometriához vezető, Descartes csodálatát is kivívó, alapvető eredményeket ért el; kísérletet javasolt a levegő fajsúlyának megmérésére, amelyet el is végeztetett (a kísérleti ellenőrzés nem volt olyan magától értetődő a kor tudományfelfogásában), elsőként szerkesztett számológépet, végül megalapozta a valószínűség-számítást. Számtalan gyakorlatias, ha úgy tetszik modern vállalkozói szemléletű elképzelése volt (például javaslata az első ,,távolsági szekérjárat” megszervezésére, a rulett feltalálása), világfiként mozgott a francia előkelő körökben. Harmincévesen váratlanul véglegesen felhagyott a tudományos munkával, nagyszerű irodalmi tehetségét a pragmatikus, a világhoz idomuló jezsuita renddel, sőt Rómával szemben fellépő, az őskeresztényeket példának állító janzenisták eszméinek védelmezésére fordította. 69 Pascal fordulatát kortársai büszkén emlegették a katolikus vallás erejének példázataként: ,,Nem mondhatják nekünk többé, hogy csupán kisszerű emberek lesznek vallásosak, hiszen a hit legerőteljesebb megnyilvánulása végett lám a világ egyik legkiválóbb mértantudósához, egyik legelmélyültebb metafizikusához és legmélyrehatóbb szelleméhez utalhatjuk őket” – írta 1684-ben Pierre Bayle.
Nem vallásosságának puszta ténye a meglepő a modern ember számára, hanem a tudománytól és a köznapi ,,innovációtól” való elfordulásának radikalizmusa. Nővére, Gilberte Périer idézi 70 a keresztény istenfelfogásra vonatkozó gondolatait, amely mintha megadná a kulcsot Pascal magatartásához: ,,A keresztények Istensége nem egyszerűen geometriai igazságok és az elemek rendjének Istene: ez a pogányok része. Nem olyan Isten, aki gondviselését az emberek életére és javaira árasztja, hogy szerencsés esztendőket láthassanak: ez a zsidók része. Ábrahám és Jákob Istene, a keresztények Istene a szeretet és a vigasztalás Istene: olyan Isten, aki betölti az Õt befogadók szívét és lelkét.” Ez a szöveg világosan mutatja, hogy a tudomány miként hagyta kielégítetlenül Pascalnak az Isten lényegének megismerésére törekvő szellemét. (Pascal nem rekeszti ki sem a pogányokat, sem a pogányok és a keresztények közötti ,,fejlődési” fokon álló zsidókat az igazság bizonyos szintjének megismeréséből, de a rációt a hittel szemben egyértelműen alacsonyabb rendűnek sorolja be.) A szilárd tudáshoz nem elég a tudományos megközelítés, a keresztény ember tudásának alapja az ,,isteni kegyelem”.
Pascal felfogását a kor nagy filozófusai közül Baruch Spinoza (1632–1677) sem osztotta: ,,Az isteni gondviselés nem egyéb mint a természet rendje” – írta Teológiai-politikai tanulmány ában. 71 Õ kifejezetten megkülönböztette a hit és erkölcs révén elérhető ,,prófétai tudást” a tudományos megismeréstől. Egy helyen azt írta, hogy ,,a prófétai bizonyosság nem matematikai, hanem csak morális bizonyosság volt”. Másutt az áll, hogy ,,a próféták képzeletük segítségével fogták fel Isten kinyilatkoztatásait, azért kétségtelen, hogy sok mindent felfoghattak az értelem határain túl…, [ugyanis] több képzet alkotható, mint pusztán azokból az elvekből és fogalmakból, amelyekre egész természetes megismerésünk épül”. Spinoza végkövetkeztetése mégis az, hogy a természet törvényeinek megismerése a morális magatartás elengedhetetlen előfeltétele: ,,Aki… azért adja meg mindenkinek, ami megilleti, mert ismeri a törvények igazi értelmét és szükségszerűségét, az állhatatos lélekkel saját elhatározásából, nem pedig parancsra cselekszik, s ezért méltán nevezhetjük igazságosnak.”
Pascalnak a kereszténység dicsőítésére szánt művét halála után jegyzeteiből állították össze, 72 amelyben kiemelten jelenik meg Descartes-tal és a racionális gondolkodással szembeni kritikája. Célja: ,,Írni azok ellen, akik túlságosan belemerülnek a tudományokba. Descartes.” A tudomány és Isten panteista felfogásának kritikáját híres hasonlatával fogalmazta meg: ,,Nem tudok megbocsátani Descartes-nak, legszívesebben egész filozófiájában meglett volna Isten nélkül; mégse tudta azonban elkerülni, hogy ne adasson vele egy pöccintést, amellyel mozgásba hozta a világot, de aztán nem tud mit kezdeni a világgal.”
Felfogását, miszerint ,,hiába kiabál az ész, képtelen megadni a dolgok értékét”, Weber sok szempontból osztja: ,,A fizika, a kémia, a csillagászat, magától értetődőként előfeltételezik, hogy a kozmikus történés végső – a tudomány lehetőségeinek határáig megkonstruálható – törvényei méltóak a megismerésre. […] Bizonyíthatatlan, hogy a világ, amelyet a szóban forgó ismeretek leírnak, érdemes-e arra, hogy létezzék, hogy van-e értelme, és van-e értelme létezni benne.” Az egyéni létezés, a halál kérdéseit egyre nehezebben kezelő nyugati civilizációban még relevánsabbak Webernek az orvoslásról írott megállapításai: ,,Az orvosi tevékenység általános előfeltevése…, hogy támogatjuk a puszta élet mint olyan megtartásának és a puszta szenvedés mint olyan maximális enyhítésének feladatát […]. Azt az orvostudomány nem kérdi, érdemes-e élni az életet, és mikor érdemes.” Összefoglaló véleménye az atombomba és a genetikus módosítások első tapasztalatait maga mögött hagyott tudomány álláspontjával is egybevágónak tűnik: ,,Minden természettudomány arra a kérdésünkre ad választ, mit tegyünk akkor, ha technikailag uralkodni akarunk az életen. De hogy egyáltalán uralkodjunk-e felette technikailag, és akarjuk-e ezt, hogy az életnek van-e végső soron értelme, azt vagy tökéletesen figyelmen kívül hagyják, vagy előfeltételezik céljaik szempontjából az igenlő választ.”
A társadalom, az erkölcs és a tudomány Weber előadása óta gyorsuló változások sorozatán ment keresztül. Ennek során számos technikai eszköz és annak széles társadalmi elterjesztése ígérte, hogy közelebb visz az emberiség boldogításához.
A tudomány és a társadalmi haladás ideológiai vonatkozásainak összekapcsolása a XIX–XX. századdal lépett intenzív szakaszába. A hagyományos, az erkölcsi és társadalmi döntések felelősségét a tudományon kívüli (társadalompolitikai, vallási, túlvilági) szférába utaló tudományfelfogást erőszakosan módosítani próbáló kísérletek a demokratikus berendezkedésű társadalmakkal összeférhetetlenek.
A diktatórikus berendezkedésű államokban jelent meg az államilag totálisan ellenőrzött, kutatási szabadságától megfosztott, kizárólag államilag meghatározott célokra irányuló kutatás ,,modellje”. Ugyanakkor a demokratikus rendszereknek a totalitárius rendszerek terjeszkedése elleni védekezésében kiemelt szerepet kaptak a tudományosan megalapozott katonai-technikai fejlesztések. Ez a kétoldalú folyamat természetesen hatott a tudomány hatókörét körülhatároló társadalmi környezetre. A tudósok vizsgálóbizottságok előtt tanúskodtak vagy petíciógyűjtő mozgalmakat szerveztek a tudományos eszközökkel is vívott politikai küzdelmek befolyásolására. Végső soron a társadalmi érdeklődés fókuszában álló kérdések vizsgálatára sokkal érzékenyebb tudomány jött létre. Bizonyos korlátokkal, elfogadást nyert a kutatói tudáson alapuló elkötelezett állásfoglalás joga.
A tudomány helyét, társadalmi szerepvállalásának spektrumát nem tekinthetjük statikusan megállapodottnak. A jelenlegi legaktuálisabb kihívások közül itt csak felsorolunk néhányat.
1. A muzulmán világ emancipációs törekvéseit természettudományosan és műszaki fejlesztésekkel támogató erőfeszítések okozta politikai feszültségek részei mindennapjainknak.
2. A politikai primátusra törekvésen túl a piaci versenyben maximalizálható nyereség is domináns részévé vált a tudományos tevékenységet meghatározó külső környezetnek.
3. A profithajsza a legtöbb alkalmazható eredményt nyújtó anyagtudományban, gyógyszerkutatásban és a biotechnológiában is kirívó csalásokhoz vezetett, amely ügyeknek főszereplői a legsötétebb bűnözők sorába süllyedő kutatók voltak.
A felsorolt és a hasonló konfliktusok miatt ma is befolyásos az a nézet, hogy az, amit Platón torz, manipulált árnyjátéknak vél, valójában az egyetlen és valódi élet. Minden azt értelmezni próbáló fogalmi tömörítés, idealizált modellalkotás életképtelen, haszontalan absztrakciónak bizonyul, nem pedig bevilágító megismerésnek. A tudomány e kritikai értelmezésben nem a megfelelő út sem önmagunk, sem a természet, sem a művészet igaz arcának megismeréséhez – mondták a száz évvel ezelőtt élt, az I. világháború borzalmainak hatására illúzióikat elvesztett fiatalok. Ehhez nagyon hasonló a mai társadalom antiintellektuális tudományképe. Ennek az elfordulásnak mai megnyilvánulásaként a teleologikus univerzum konzervatív hívei az evolúció helyén ,,tudatos tervezőt” kereső ,,alternatív tudomány” kihívásával igyekeznek korlátozni a modern tudomány hatósugarát. Az élet érinthetetlenségének mindenek felettiségét hirdetők ideológiai megfontolásokkal szeretnék akár betiltani a genetikai módosításra épített termelési és gyógyítási eljárások fejlesztését. A közvetlenül megélhető világ élményét visszavágyóknak a médiák által felerősített véleménye gyakran megkérdőjelezi a természettudományos módszer alkalmazásának értelmét olyan alapvető kérdésekben is, mint a globális klímaváltozás.
Ezért nem megkerülhető feladat a tudomány társadalma és a szélesebb társadalom kapcsolódási mechanizmusainak állandó elemzése, és a kapcsolatokat torzítóan befolyásoló közvetítő áttételek lehetőség szerinti kiiktatása. Lebegjen azonban mindig a szemünk előtt Spinoza intelme: ,,Mivel azonban a dolgoknak pusztán értelmi fogalmakból való levezetéséhez többnyire fogalmak hosszú láncolatára, s ezen kívül még a legnagyobb körültekintésre, éleselméjűségre és a legnagyobb mérsékletre van szükség, mindez pedig csak ritkán található meg az emberekben: ezért az emberek jobban szeretik a természettől taníttatni magukat, mint minden fogalmukat axiómákból levezetni, s egyszersmind összekapcsolni. Ebből következik, ha valaki egy egész népet, hogy ne mondjam az egész emberi nemet akarja valamire megtanítani úgy, hogy mindenki megértse tanításának minden mozzanatát, akkor mondanivalóját egyedül a tapasztalattal kell igazolnia, érveit és tanításának definícióit a legnagyobb mértékben a népnek, az emberi nem legnagyobb részének felfogóképességéhez kell alkalmaznia, nem szabad őket összekapcsolnia, sem pedig olyan definíciókat adnia, amelyek az érvek jobb összekapcsolására szolgálnak, különben csak a tudósoknak ír, vagyis aránylag csak igen kevés ember fogja őt megérteni.”