A kettős ügynökök kettős természete!
Tom Stoppard: Hapgood
(Európa Könyvkiadó, 2007, fordította Upor László)
Erről a darabról nincs értelme írni! – ezzel a következtetéssel zártam egykor Tom Stoppard 1988-ban bemutatott színdarabjának olvasását, amelynek meséje egy katonai információ elárulása kapcsán az amerikai–brit–szovjet kémszolgálatok között lezajlott incidens történetét a kvantumvilág törvényei alapján szervezett, vérre menő vetélkedőként értelmezi.
A cselekmény középpontjában egy szovjetek által Nyugatra telepített részecskefizikus alvóügynök, Joszif Kerner áll, akit legtömörebben a furcsán csengő Hapgood nevet viselő brit hírszerző hölgy szavai jellemeznek: ,,Egy szabadgondolkodó fizikamániás világvándor; az oroszok azért választották ki, mert hiteles disszidens figura lehet.” Azonban Hapgood a szerelmi csapdát saját személyében vetve be, átállítja Kernert a másik oldalra, így aztán időről időre a Hapgood-csoport által preparált dezinformációs anyagokat ad át orosz összekötőjének, akitől hasonlókat kap, hogy ezzel a briteket vezessék félre. Ám a fizikus eközben, a szovjetunióbelinél sokkal fejlettebb kutatási infrastruktúrát használva, az antianyag fizikájának világtekintélye lesz. A CERN-ben végzett kísérleteire a fegyverfejlesztő Livermore Laboratórium (alapította: Teller Ede) is felfigyel. Felhasználhatónak remélik a hidegháború végjátékát jelentő csillagháborús erőfeszítéseik sikere érdekében. A cselekmény alapkonfliktusa egyszerű: a CIA felfedezi, hogy Kerner igazi titkos eredményei is eljutnak Moszkvába, és le akarják leplezni az információ szivárgási csatornáját.
Amikor 2007-ben először olvastam a darabot, a csillagháborúnak már kihirdették a nyertesét, a hidegháború távoli, soha vissza nem térő múltnak tűnt. A vezető európai és észak-amerikai egyetemek már tele voltak (vannak) egykori szovjet professzorokkal. A századfordulón volt olyan egyesült államokbeli nagyhírű egyetem, amelynek fizika fakultásán már-már az orosz volt a hivatalos nyelv. Alig nyolc évvel ezelőtt a darab politikai közege visszavonhatatlanul letűntnek látszott.
Mára a világhelyzet megváltozott. A hidegháborús megosztottságú államtáborok újraalakulása (persze jelentős átrendeződéssel) az elmúlt években egyre nyilvánvalóbb. Azt gyanítják, hogy Londonban radioaktív készítménnyel mérgeztek meg egy átállt orosz tisztet. Hazánkban a közelmúltban három-négy esetben vetült erős politikai-gazdasági kapcsolatokkal rendelkező személyekre az orosz kémgyanú árnyéka. Fogadások köthetők, mikor jelentik be az első fizika- vagy matematika-, esetleg informatikaprofesszorként ,,alvó” orosz ügynök leleplezésének szenzációját. Stoppard egy évtizede még ósdinak ható alapszituációja a közeljövőben kis aktualizálással a valós események színpadára léphet. Friss élményekkel meghatározott hangulatban vághatunk hát bele a kalinyingrádi születésű fizikus kettős ügynök körül megvívott titkosszolgálati összecsapás és a történéseket megvilágító szórakoztató kvantumfizikai és topológiai hasonlatok kavargásába.
A hosszú, szinte néma kezdőjelenetben aktatáskás férfiak tűnnek fel és tűnnek el táskájuk elhelyezése/felragadása után egy uszoda öltözőjét és medencéjét összekötő különböző folyosókon. Ez az uszoda a rendszeres helyszíne az exszovjet fizikus és moszkvai összekötője közötti (dez)információcserének, amelyet Hapgood csoportja vezényel. Ez alkalommal a CIA embere módosít az átadás ,,táncrendjén”, mert az a gyanújuk, hogy esetleg maga Kerner juttatja el a valódi kutatási eredményeket a KGB-nek. Egyszerűen egy másikra cserélik ki azt a táskát, amelyben az álinformációkat tartalmazó diszket szállítják. Az akció rosszul sül el, mert ahelyett, hogy a visszacserélt táskából kiderülne, rakott-e abba valaki új diszket, csak saját diszkjüket találják, ám a táska útjának követését segítő jeladó is eltűnt a sok kézen átvándorló táskából. Úgy tűnik, valaki figyelmeztette az oroszokat, és ők időben eltüntettek minden nyomot. Mindenki gyanús, legfőképpen Kerner.
Õt magát nem zavarják különösebben a gyanúsítások, tudatában van kutatói ismeretei nélkülözhetetlenségének. Legföljebb kivonják a kényszerűen vállalt kémjátszmákból, és a továbbiakban az amerikaiak védőőrizetében dolgozik majd az antianyag tárolására alkalmas csapda fejlesztésén. Az őt faggató egyik brit ügynök kérdését, hogy akkor valójában melyik oldalon is áll, a bosszantás nyilvánvaló szándékával válaszolja meg. Miután szép részletesen elmagyarázza a kétréses interferenciakísérlet eredményének függését attól, hogy megfigyelik-e a lövedék útját, vagy sem, rátér a válaszra: ,,Te most azt szeretnéd tudni, hogy én hullám- vagy részecsketermészetű vagyok-e? Abban az uszodában hónapról hónapra átadunk egymásnak bizonyos anyagokat. Ha a kísérlet lezajlott, tudjátok az eredményt. A ti kakukkotok vagyok. De ők is kaptak egy kísérleti eredményt… hogy hihető legyen: orosz mormota vagyok, alvóügynök, akit fölébresztett a KGB-s összekötője. […] Komolyan mondom, már nem is emlékszem, melyik oldalhoz tartozom elvileg.” Önmagát két független állapottal rendelkező ,,ügynökrészecskeként” szemléli, aki a két állapot szuperpozíciójába egyre jobban belekeveredik!
Az olvasó/néző, itt értheti meg, miért is szerepel a színdarab szövegkönyvének mottójaként Richard Feynman híres idézete: ,,Egy olyan jelenséget fogunk vizsgálni, amely klasszikus módon egyszerűen megmagyarázhatatlan, ám mintegy lényege a kvantummechanikának. 63 Voltaképpen az egyedüli rejtély… Kiderül, hogy bármely más kvantummechanikai helyzet megmagyarázható lesz ezzel: emlékszel a kétlyukas kísérletre? Itt ugyanaz történik.” 64
Az uszodában zajlott eseményeket felidézve Hapgood és munkatársai megértik, hogy az oroszok váratlan húzással tették lehetetlenné a táska tartalmának követését. A szokott orosz összekötő helyett küldött ikerpár zavart okozó megjelenését értelmezni igyekvő Hapgood Kernertől megtudja, hogy az ikrek titkosszolgálati célú használatának ötlete egykor a szovjet hírszerzés egyik, eredetileg részecskefizikusnak indult főnökének a fejéből pattant ki. A részecskefizikus hírszerzői tehetsége nem lehetett véletlen, mert ,,a részecskék világa a hírszerző legmerészebb álmainak megtestesülése. Egy elektron lehet itt vagy ott adott pillanatban. Eldöntheted […]. Képtelenség megfigyelés alatt tartani, mert ha tudod, mit csinál, nem tudod, hol van, és ha tudod, hol van, nem lehetsz biztos abban, mit csinál. Ez a Heisenberg-féle bizonytalansági elv, és nem azért, mert nem figyeltél eléggé, hanem mert nem létezik olyan, hogy egy elektron helyzete és lendülete egyszerre meghatározható.”
1. intermezzo: a hullámfüggvény statisztikus jelentése
A klasszikus világleírás egy-egy objektumhoz minden időpillanatban egyetlen (esetleg kissé kiterjedt) térbeli helyzetet rendel. A helyzetek időbeli egymásra következéséből kirajzolódó pálya további előrevetítésére szolgálnak Newton törvényei. Ha egy pillanatban látjuk a helyzetet és mérjük a sebességet, egyértelműen megmondható, hol bukkan fel egy későbbi pillanatban a test.
A kvantumvilágban a test helyzetének leírásához egy függvényre van szükség, amelyet kifejező névvel terjedési amplitúdó nak nevezhetünk. Adott pillanatban a test minden lehetséges térbeli helyzetéhez e függvény segítségével előfordulási valószínűséget rendelhetünk hozzá. A függvény határozza meg, hogy sok mérést elvégezve (statisztikát készítve) melyik pontban mekkora gyakorisággal látjuk majd a megfigyelt objektumot. Az olyan állapot azonban, amelyben csak egyetlen pont tetszőleges kis környezetében lenne található a részecske, nagyon távol áll a valóságtól, mivel Heisenberg bizonytalansági elve szerint az ilyen állapotból meghatározhatatlan irányba és meghatározhatatlan sebességgel, minden előrejelzésre alkalmatlanul haladna tovább a test.
Ugyanakkor minden olyan állapotból, amely méréseink pontosságával összeegyeztethető pontossággal adja meg a részecske helyét és lendületét, a terjedési függvény időben a Schrödinger-egyenlet által egyértelműen meghatározott módon fejlődik tovább, és leírja a helyzet előfordulási valószínűségeinek időbeli változását.
De vajon mire kellettek az ikrek az oroszoknak? Olyan gyakorisággal jelentek meg az uszoda különféle irányaiból, hogy a borotválkozó fürdővendégként a helyzetüket szorgosan rögzítő CIA-ügynökben fel sem merült a kétely, hogy két személy klasszikus mozgásából adódik helyzetük és haladási irányuk változása. Szó sincs a kvantumugrásos helyzetváltozás látszatáról, ahogy Kerner kommentálja viselkedésüket. Akciójukkal valamiről el kellett vonniuk megfigyelőik figyelmét. A végeredményt illetően sikeresek voltak, hiszen az amerikai–brit csapat a szoros követés, a táskába helyezett jeladó és a táskába benyúló kézre tapadó radioaktívan sugárzó por alkalmazása ellenére sem tud rájönni, ki is nyúlhatott bele a táskába.
A megoldáshoz vezető hipotézist Kerner állítja fel. Az egyes szereplők mozgását rögzítő diagram útvonalszakaszai és egymásba csatlakozási csomópontjaik rajzán, a híres königsbergi hidak alaprajzának gráfelméleti jellemzését követve rájön, hogy az öltöző és az uszoda ,,fokszáma” páratlan! Felismeri, hogy ezen az ábrán az egyik brit megfigyelő olyan mozgást végez, amely ellentmond Euler híres tételének, ami szerint a königsbergi hidak és az azokat összekötő utak nem járhatók be úgy, hogy minden útszakaszon csak egyszer haladjon végig a sétáló. (Végre értjük, hogy Stoppard miért választja Kerner szülőhelyéül Kalinyingrádot!) Euler tétele segíti Kernert abban, hogy rájöjjön: Ridley ügynök útvonala olyan vonallá áll össze, amely egyetlen személy által folyamatosan haladva bejárhatatlan. Ridley feladata volt, hogy még Kerner érkezése előtt beadjon egy csalitáskát az arra váró orosz összekötő öltözőjébe, majd annak az uszoda felé történt távozása után egy másik öltözőajtó mögött átvegye Kernertől az igazi táskát, s azt ellenőrzésre továbbítsa a csoportot vezető Hapgoodnak. A hipotézis: Ridley megjelenéseihez legalább még egy személyre, leginkább egy ikertestvérre van szükség. Az egyik orosz ikret követve látványosan távozó egyik Ridley lehetőséget adott a másiknak, hogy észrevétlenül megszabaduljon a táskából korábban, az öltözőfülkében kivett információhordozóktól és az ott talált jeladótól is.
A köngsbergi hidak, amelyeken nem lehet úgy körsétát végezni, hogy minden hídon csak egyszer haladjon át a sétáló. Az ok: A-hoz öt, B-hez, C-hez és D-hez három-három híd vezet, mindegyik pont ,,páratlan fokszámú”. Euler tétele szerint viszont páros fokszámú csomópontok esetén lehet csak egyszeresen bejárni az útvonalat
Mielőtt továbblépünk, érdemes felfigyelni arra, hogy Stoppard jóval ismertebb másik színművében, az 1993-ban írott Árkádiá ban is egy diagram kap főszerepet. Ez bizonyítja a főhősnő zseniális intuícióját, amellyel belátja a 100%-os hatásfokú gőzgép létezésének lehetetlenségét. Tehát a Hapgood ban használt útvonaldiagram mintegy alfa-verziója volt az Árkádia világsikerében részes hőcserediagramnak. Mindkét esetben olyan bonyolult tudományos érvről van szó, amelynek szavakkal történő elmesélése valószínűleg élvezhetetlen színpadi helyzethez vezetne. Érdekes lenne egy olyan rendezői megoldás, amely a nézőknek kivetítené a diagramokat, és valamiféle animációval jelezné, milyen gondolati lépések vezetik a szereplők e diagramokból levont következtetéseit. Persze, ez már nem a fantáziát szabadon mozgató színház, hanem tudománynépszerűsítés lenne.
Ridley tehát gyanús. Hirtelen mindenki emlékszik, hogy korábbi rosszul sikerült akciók közvetlen közelében mintha az oroszok társaságában látták volna. Mindeddig biztos alibivel cáfolta a vádakat: a kérdéses pillanatokban furcsa módon mindig éppen Hapgood társaságában volt, sőt erőteljesen (bár hiábavalóan) törekedett arra, hogy a nőként is vonzó főnök ,,a fenenagy agyától megszabadulva levesse halcsont fűzőjét”. Biztosnak tűnő alibijét az ikerhipotézist igazolva meg lehetne dönteni. Kerner fizikusi cinizmussal mutat rá, hogy egy ikerpár ténykedésével keletkező benyomás bizonyos korlátokkal tényleg hasonlít egy mikrorészecske észlelésének élményéhez: ,,Az elektron olyan…, mint egy lepke, ami az előző pillanatban még itt volt, aztán nyer vagy veszít egy energiakvantumot, hopp, ugrik egyet. A kvantumugrás pillanatában olyan, mint két lepke: egy, amelyiknek itt kell lennie, és egy, amelyik már nem lehet itt; az elektron olyan, mint az ikrek, mindegyik egyedülálló, egy egyedülálló iker.” Hapgood rávágja: ,,Önmaga alibije.”
2. intermezzo: az atomi elektron követése attoszekundumos lézerimpulzusokkal
A kvantumelmélet fentebb ismertetett furcsaságához, a valószínűségi eloszlást meghatározó függvényhez lassan nemcsak a fizikusok szoktak hozzá, hanem a kvantumhatásokra épülő vizsgálati módszereket, gyártási eljárásokat alkalmazó szakemberek sok százezres tábora is. A mérés eseménye azonban misztérium maradt! A kvantummechanika szabályrendszerének keretei között időben pillanatszerű váltásról van szó, amelyben a terjedési függvény által megengedett, alternatívan elérhető helyzetek közül egyetlen (véletlenszerűen) kiválasztódik. Ezt hívják kvantumugrásnak, aminek pillanatszerűségét számos elképzelés szerint szeretnék a fizikusok nagyon rövid, de véges időtartományra szétkenni.
Az állapot (helyzet) mérése megvilágítással (fényszórással) történik. A kémiai reakciók menetének felkutatására mindennapos a femtoszekundum (10 s) hosszúságú lézerimpulzusok használata. Ez lehetővé teszi egy állapot időbeli létezésének ilyen pontosságú azonosítását. Ha elegendő gyakorisággal lehet ismételni a lézerimpulzusokat, a rendszer újra és újra határozott állapotba kerül, állapotának pályája nagy pontossággal kirajzolódik.
Ha a mérés végrehajtásához szükséges (feltételezetten) véges időtartam hosszabb lenne a femtoszekundumnál, akkor az energiakvantumot elnyelő atom két állapota ebben a tartományban egyszerre lenne jelen. A jelenlegi leírás természetesen nem mond semmit ennek módjáról, de a mérések valamiképpen jeleznék a ,,két lepke” egyidejű jelenlétét. A femtoszekundumos pontosságú állapotkövetés korlátai között nem tapasztaltak ilyen utalást, azaz ezzel a pontossággal mérve az átalakulás még pillanatszerűnek mutatja magát.
A rövid lézerimpulzusok világrekordere Krausz Ferenc professzor, az MTA külső tagja, a garchingi Max Planck Institut für Quantenoptik kutatási igazgatója. Munkatársaival az attoszekundum (10 s) hosszúságú lézerimpulzusok előállításában halad előre. Egy ilyen impulzus olyan rövid, hogy képes lenne egy atomi elektron helyét pontosan követni, ha a Niels Bohr által elképzelt ,,bolygópályákon” mozogna az atommag körül. A jelenlegi leírásunk szerint Bohr-pályákról szó sincs, de nem zárható ki, hogy a nagyon gyakori és nagyon kis időtartományra korlátozott fényelnyelési és -kibocsátási események megvalósulásakor felfednek valamiféle mozgást a jelenlegi tapasztalásunk számára időtől független valószínűségi eloszlással jellemezhető atomi elektronfelhő belsejében.
A Szegeden épülő European Light Infrastructure (ELI) kutatási programjában is meghatározó a fizikai, kémiai biológiai folyamatok minél finomabb, az attoszekundumos finomságot egyre jobban megközelítő követése.
Az árulót tehát már a kétrészes darab első részének vége előtt hipotetikusan kijelölik. Mivel kötik le a nézőt a hátralévő felvonásban? Mintha Stoppard ezt is elmondatná az angol nyelv finomságait szorgalmasan tanuló Kerner írói ambícióit megvalló szövegével: ,,Ha majd a nyelvet tökéletesen megtanultam, megírom a saját könyvemet. A nem túl szimpatikus figura lesz az áruló… ráadásul le is leplezem rögtön az elején. Nem értem ezt a nagy meglepetésmániát. A tudományban ez egyértelmű: az izgalmas az, hogy megtudjuk, mi történik. Ha leírok egy kísérletet, nem azt várom, hogy meglepődj , vagy hogy betegre röhögd magad , mint egy jó viccen […] először is lássuk, mit fogunk kideríteni, most lássuk, hogyan derítjük ki; itt jön az első fogas kérdés, itt a válasz, lépjünk tovább… nem tartalékoljuk az összes rejtély megoldását a végére, hogy a szerző learathassa a babérokat.”
Stoppard darabjának második része talán az első bűnügyi történet, amelyet a tudományos megközelítés e sajátságát követve írtak meg. A hipotézis megszületése után a második részben Hapgood, Kerner és a CIA-ügynök azon fáradoznak, hogy be is bizonyítsák azt. A néző ismeri a célt, azért izgulhat, hogy felfedezi-e a szereplők cselekvéseiben azt a tervet, amellyel el akarják érni, hogy (a két) Ridley újra akcióba lépjen, és végül leleplezhessék.
Első lépésként egy kihallgatás tanúi vagyunk. A Hapgood-csoport tagjai elleni vizsgálatot vezető Blair ügynök Kerner elé tárja a titkos mérési adatokról a CERN-ben, mégpedig nyilvánvalóan az ő laborjában készült felvételeket, amelyeket az amerikaiak Moszkvában szereztek meg. Kerner megtörik, és bevallja: zsarolás hatására vállalta, hogy folyamatosan átadja eredményeit. Az oroszok tudomást szereztek a Kernernek Hapgooddal folytatott románcából született gyerekről, aki egy bentlakásos elit iskola diákja. Ha nem adja át az antianyag csapdázásának módszerét, a gyereket elrabolják. Blair ellenőrizteti, hogy a gyerek az iskolában van-e, de ott nem találják. Hapgood, az anya, magába roskad. Kerner nem érti, hiszen ő az uszodába elvitte immár a teljes információt tartalmazó diszket. Most tudja meg, hogy az ő diszkjét visszafordították, nem jutott el az oroszokhoz.
A szép kerek történet vajon hogyan hat Ridleyre? Õ nyilván felismeri, hogy nem az ő felvételei kerültek az amerikaiak kezébe, tehát van esély a lelepleződés elkerülésére. Azt kell vélnie, hogy egy konkurens orosz csapat is színre lépett, akiket esetleg meg lehet előzni Kerner igazi adatainak megkaparintásával. Határozottan közbeszól, és az összes adat átadását javasolja az elrabolt gyerekért cserébe. Mert mi is Kerner antianyagcsapdát fejlesztő kutatásainak valós katonai értéke? Ridley felmondja a csillagháború kritikusainak az egész Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) értelmetlenségére vonatkozó korabeli érveit: ,,A Livermore-ban azt gondolják, elő tudnak állítani egy olyan lézerröntgent, amivel le lehet pöckölni az égről egy ballisztikus rakétát. […] mármost ha a lövedéked egy röntgenlézer, akkor gyutacsnak egy hidrogénbomba kell, lövedékenként egy bomba, amely persze az ágyút ugyanúgy tönkrevágja, mint a célpontot […], ha ezt úgy tudod megoldani, hogy anyagot antianyaggal eresztesz össze, abból szép tiszta bumm sül ki, semmi radioaktív hamu, és a mi Kernerünk béke-Nobel-díjat kap […] Ezzel az égi ágyúval semmi másra nem lehet lőni, mint ballisztikus rakétákra, de az egésznek csak addig van értelme, míg az oroszok ki nem fejlesztik a speciális égésű gyorsítórakétát, amikor a rendelkezésre álló idő hatvan másodpercre csökken. Ez volna Kerner tudományának hadi alkalmazása – de még ahhoz is minimum tíz év kell. Röhej az egész.”
3. intermezzo: a CERN antianyag-kutatásainak valósága
A CERN sok évtizede kutatja az antirészecskék, elsősorban az antielektron, azaz a pozitron és az antiproton tulajdonságait. Csillagháborús vagy más katonai alkalmazási cél sem a múltban, sem most nincs a kutatási programban. Az elektron és a pozitron, illetve más részecskék és antirészecskéik tulajdonságainak tükörképi tulajdonsága teljesülésének pontosságát igyekeznek megmérni. A legfontosabb azonosnak gondolt tulajdonság a részecskének és antirészecskéjének a tömege. Az elektromos töltésük ellentétes előjelű, de vajon az abszolút értékük tényleg azonosan megegyező-e? Mind az elektron, mind a proton, mágneses momentuma révén, a mágneses térrel való kölcsönhatásra is képes. Az elemi mágneses momentum Bohr nevét viseli (Bohr-magneton), de nem önálló, hanem a tömegből és a töltésből alkotott jellemző adat. A CERN antianyag-kutatási programjainak célja a felsorolt tulajdonságok minél pontosabb meghatározása.
A CERN antianyag-kísérleteit nem az óriásgyorsítóknál végzik, hanem a LEAR (Low Energy Antiproton Ring) elnevezésű speciális tárológyűrűnél. Először 2002-ben az ATHENA-kutatócsoport állította elő az antiproton és a pozitron kötött állapotát, az antihidrogén-atomot. Ennek utóda, az ALPHA-csoport 2010 óta stabilan csapdában tudja tartani az antianyag elektromosan semleges legegyszerűbb megvalósulását. Abban az évben 38 alkalommal sikerült egy-egy antihidrogén-atomot a csapdában tartaniuk, nagyjából a másodperc hatodáig. 2011 júniusában már 1000 másodpercig fennmaradt a csapdázott állapot, és több esetben egyidejűleg több antihidrogén-atom is jelen volt a csapdában.
Az ugyanennél a tárológyűrűnél működő ASACUSA-csoportnak Horváth Dezső, a Wigner Fizikai Kutatóközpont kutatóprofesszora vezetésével magyar tagjai is vannak. Ez a csoport 2014 januárjában elsőként állította elő antihidrogén-részecskék nyalábját, amelyben 80 antiatom egyidejű jelenlétét sikerült kimutatni.
Blair nem reagál sem erre, sem Hapgood majdhogynem könyörgő kérésére, magához veszi a Kerner vallomása szerint rejtett fájlokat tartalmazó diszket, és Kernerrel távozik. Hapgood kettesben maradva Ridleyvel felfedi, hogy Blairnek nem az információkat tartalmazó diszket adta oda. Ezt ő Ridleyre bízza, miután nyilvánvaló, hogy Blair a következő órákban az ő minden lépését követni fogja. A cserét Ridleynek kell végrehajtania. Ugyanis a gyerekrablók már jelentkeztek Hapgoodnál (aki erről másnak nem szólt), és jelezték, hogy az irodájában telefonon fogják közölni a csere helyét és időpontját. Ridley közbevetését, hogy a rablók Hapgood hangját várják, nyersen letorkollja, és azzal küldi el, hogy majd időben megtudja, mi erre a megoldás. Távozása után kis idővel az összeesküvők visszatérnek, és vodkával koccintanak arra, hogy Ridley sikeresen bekapta a horgot.
És színre lép Hapgood ikertestvére! Ridley rádióutasításból értesül a létezéséről. Azt a feladatot kapja, hogy a megfelelő ruhákkal felszerelve keresse fel, és vegye rá, hogy testvére dublőzeként fogadja a rablók telefonhívását. Ernest Ridley fel is keresi az ikertestvérétől radikálisan eltérő jellemű, rendetlen, szélsőségesen érzéki, pornógyanús fényképek készítésével foglalkozó nőt. Átöltözése után, az irodában az eredetitől megkülönböztethetetlenül viselkedő testvér fogadja a zsarolók hívását, majd a találkozó időpontjára várva, egy kis szállodában bújik el Ridley társaságában. Hapgood ikre állandóan a testvére iránti szexuális vágya emlegetésével provokálja a férfit, ő meg az ikernek úgy szidja a testvére szerelmét elnyerő ügynöktársait, mintha magával Hapgooddal beszélne. A nő adekvát reakciói nyomán Ridley egyre jobban elbizonytalanodik annak kilétét illetően.
Stoppard erre a szituációra is felkészíti a nézőt/olvasót. A darabban az értelmező rezonőr szerepét is játszó Kerner Blairrel beszélgetve, még Ridley és az (iker-)Hapgood jelenetét megelőzően fejti ki: ,,Mindannyian kettős ügynökök vagyunk […]. A civil álcád szerint te bölcsész vagy, a valóságra mégis a tiszta laboratóriumi mércét alkalmaznád, miközben én, a fizikus, a bölcs és művészien tökéletes kiszámíthatatlanságban hiszek. […] reggel aki felöltözik, az a látható többség, de este, talán az öntudatlanság előtti utolsó pillanatban félálomban mindannyian találkozunk a belső alvóügynökünkkel.”
,,Ki a fene vagy te?” – kérdezi végül a megzavarodott Ridley. ,,Álmaid asszonya, Ernie, Hapgood mínusz józan ész és jó ízlés” – érkezik a válasz a kétállapotú női ,,ügynökrészecske” másik énjétől. És ez alkalommal a halcsontfűző nem marad a viselőjén.
A gyerekrablók által kitűzött találkozó színhelye újfent a nyitójelenet uszodája. Ridley érkezik elsőként, és becsúsztatja az értékes diszket a törülközővel megjelölt öltözőbe. Hapgood gyermekéért aggódó anyaként érkezik fia átvételére, és Ridleyt keresztnevén szólítva kérdi, hogy mit is tegyen (korábban kategorikusan visszautasította, hogy vezetéknevén kívül másként szólítsa). ,,Hívja a gyereket!”, és a gyerek meg is jelenik, az őt odaszállító Blair jóvoltából. Hapgood a fiával és Ridleyvel távozik, majd ezt kis idővel követve megjelenik Ridley ikertestvére, akit nyilván testvére hívott oda az értékesnek vélt diszk megszerzésére. Belépne a megjelölt öltözőbe, ahová a diszket ikertestvére betette, de onnét a CIA-ügynök lép ki pisztollyal a kezében, és csendben, gyorsan elvezeti.
A csel sikerült, a kitűzött célt fordulatos, a néző számára első látásra/hallásra alig követhető cselekménysorban elérték, bebizonyították a Ridley ikrek létezését. Végül Ernest Ridley is majdnem teljesen felfogja a cselszövést, de az asszonyi kettős állapot megtapasztalásából eredő zűrzavar elfogadhatatlan számára. 65 Megalázottságában megpróbálja megölni, de az gyorsabban tüzel, és hidegvérrel lelövi a férfit, aki néhány órája még szeretője volt (igaz, egy másik ügynök-sajátállapotban).
Stoppard darabja annak bizonyítását kísérli meg, hogy a kettős ügynöki lét lélektani mélységeinek ábrázolására a legalkalmasabbak a kvantummechanikai metaforák. A makroszkopikus világ történéseinek megértésére általa használt hasonlatok kvantummechanikai eredetije ugyanaz, ami Toussaint hősét a klasszikus és a kvantumos mozgás eltérésének didaktikus bemutatására sarkallta. Ikrei közös gyökerűek Houellebecq kiegészítő jellemű féltestvéreivel. Példázatával mindkét író a tökéletesen megkülönböztethetetlen kvantumrészecskék világához igyekszik közelíteni. Stoppard üzenetének filozófiája talán még mélyebb: mindnyájan viselkedési ,,sajátállapotok” szuperpozícióiként próbálunk naponta előző napi énünkkel koherensnek mutatkozni, de önkontrollunk csökkenésekor, félálomban ,,a papra rátalál a kételkedő, a marxista meglátja a burzsoáziában a műveltség letéteményesét, az iparmágnás beismeri, hogy a köztulajdon igazságosabb a magántulajdonnál”.
Világunk a kétállapotú kettős ügynökök univerzuma. Ehhez csak egy kérdést merünk hozzátenni: csak kettő?